Ünnepi hangulatban

Ezzel a 24-én készült fotóval kívánok bejglis-mosolygós-masnibontogatós karácsonyt nektek! Hamarosan jönnek az újabb indiai kalandok is, csak előbb még jól kiünneplem magam. ;) Nincs is jobb ilyenkor, mint a családi vacsora után bekuckózni magunkat egy kényelmes kanapéra és élvezni a pihenést, a fenyőillatot és a finom meleg karácsonyi fényeket!

Metró vagy nem metró: az itt a kérdés

Szuper szobánkban fakultatív programokkal (Tominak alvás, Dórinak aludni próbálás) eltöltött éjszakánk után kb. 10 körül ébredtünk. Mivel én hajnal 4-töl 7:30-ig egyszerűen képtelen voltam aludni, ezért - lemondva a jó kis reggeli masala omlettről - inkább a további szunyókálás mellett döntöttem. Ez egyébként nem is csoda, hisz tegnap az egész délutánt pihenéssel töltöttük, úgyhogy inkább az az eszméletlen, hogy Tomi hogy tudta ilyen szépen végigaludni az egész éjszakát. Máig sem is értem, ellenben nagyon irigylem. :)

A reggeliző mormota visszatérte, illetve az én ágyból való kikászálódásom után elindultunk felfedezni a várost. Tervünk igazán egyszerű volt: irány a metró, amivel minden fontosabb pontot elérhetünk, a többit meg majd útközben kitaláljuk. Szeretem az efféle terveket, mert mindig sok lehetőséget és még annál is több meglepetést hordoznak magukban, meg aztán Indiában amúgy sem érdemes túlszervezni a dolgokat, hisz rendszerint úgysem alakul semmi az előre eltervezettek szerint.

A hotel ajtaján kilépve őrült meleg és a szokásos jellegzetes szag fogadott bennünket. Kipihenten, mosolygósan és kíváncsian lépdeltünk a néhol poros, néhol aszfaltos utcákon. Errefelé egyébként igen nehéz nyugodtan gyalogolni, s ennek nem csupán a hatalmas és zűrzavaros forgalom az oka, hanem a rengeteg riksa sofőr is, akiknek az a fixa ideájuk, hogy neked márpedig riksával kell közlekedned. Az ő fogalomtárukban olyan, hogy azért gyalogolsz, mert számodra ez a kellemes, nem létezik.

Gyakorlatilag 5 perc leforgása alatt 5 riksás érdeklődött - kisebb, nagyobb vehemenciával - hogy elvihet-e bennünket. Mi igazán jól álltuk a sarat, és a nemekre válaszul érkező újabb tukmálások hadát, ám befordulva a sarkon hogy, hogy nem, egyszer csak mégis egy Tuk Tuk-ossal való beszélgetés kellős közepén találtuk magunkat.

Tuk Tuk sofőrünk Új-Delhiben

Lala jó fej volt, no és kiváló marketinges, ugyanis ezernyi riksásnak mondott határozott "Nem!" után valahogy vele mégis beszédbe elegyedtünk, s ami a legjobb, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan.

Igen érdeklődő volt és lelkes, sokat mesélt a városról és az életéről. Kiderült, hogy egy lánya van, de nem is akar több gyereket, hanem a lányának szeretne mindent megadni és idővel mérnöknek taníttatni. Igen büszkén mondta, hogy van is rá pénze. Milyen érdekes, hogy eddig minden taxisunknak/riksásunknak lánya(ik) volt(ak), s annak ellenére, hogy errefelé a fiú az igazán nagy kincs a családban, úgy láttam, hogy ezek a férfiak egytől-egyig igen büszkék lányaikra, és derűs mosollyal az arcukon, boldogságtól csillogó szemekkel beszélnek családjukról.

Kérdésemre, hogy lefotózhatom-e, Lala örömmel mondott igent. Idővel észrevettem, hogy az indiaiak - szinte kivétel nélkül - nagyon boldogok, ha lefényképezik őket. Azt hiszem, hogy az ő értékrendjükben ez az elismerés és megbecsülés egy formája, ami egyben egy visszaigazolás arról, hogy ők fontos, érdekes és értékes emberek. (Ami így is van!) A minőség miatt kicsit aggódtam, mert brutál napsütés volt, de nagy örömömre azért sikerült róla 1-2 jó képet készítenem.

Napsütésről jut eszembe, hogy teljesen odáig vagyok az indiai klímáért! Új-Delhiben eltöltött napjaink alatt egy fia felhőt sem láttam az égen, és boldogan konstatáltam, hogy az időjárásnak - legalábbis az októberi időszakot tekintve - igazi magyar alföldi nyár fílingje van. Pontosabban fogalmazva a nyár azon időszakaira emlékeztet, amikor napokig egy levél sem mozdul a fákon és - rajtam kívül - mindenki esőért fohászkodik, miközben agyon izzadja magát az eszméletlenül fülledt és párás 38 fokban. Na jó bevallom, hogy az 1-es villamoson ülve, az Árpád hídtól a Stadionokig időnként még én is eljárok gondolatban egy esőtáncot.

Erről jut eszembe egy újabb "valami": szuper jó, hogy utazás előtt beszereztem egy jó kis bolyhos és meleg szabadidő felsőt, ugyanis néhol mindenhol olyan hideg van a klímától, hogy csak ebben lehet túlélni. Eddig még - kinti 40 fokok ide vagy oda - minden nap több órán át rajtam volt ez a pulcsi!

Na de visszatérve Lalához: Megsúgom nektek, hogy igazából fogalmam nincs, hogy kell írni a nevét, viszont hangzásra határozottan Lala volt még egy német számára is, úgyhogy biztosan nem az én magyar fülem csapott be. Persze az kétségtelenül biztos, hogy nem így írják... :)

Egy viccelődő és igen életrevaló fickóként képzeljétek el őt, akihez simán elmehetne marketing gyakorlatra 1-2 kisebb magyar vállalkozás, hisz határozott elképzeléseink és elhatározásunk ellenére - kb. fél óra beszélgetés után - mégis arra lyukadtunk ki, hogy a metró nem is olyan kényelmes közlekedési eszköz a városnézéshez, inkább bízzuk rá a dolgot, majd ő 200 rupiáért (azaz kb. 800 forintért) elvisz bennünket a legfőbb nevezetességekhez. Tomival összenéztünk: 800 Ft egy félnapos programért egy jó fej sofőrrel? Nos, ha már így hozta az élet, akkor bánja kánya. Indulás!

Egy kis éjszakai séta? Jöhet?

Talán mondanom sem kell, hogy az álmatlan éjszaka és hotelváltás abszolút nem volt belekalkulálva terveinkbe, de hát mit tehet az ember, pláne Indiában? Csakis azt, hogy megpróbálja humorosan felfogni az efféle akadályokat, és igyekszik az adott körülményekből kihozni a maximumot. Majd meglátjátok, hogy itt sokszor (szinte mindig) :) akkora a káosz és a fejetlenség, illetve olyan elképesztően nyakatekert helyzeteket produkál az élet, amely láttán, a mosolyogva legyintésen kívül, egyebet tényleg nem tehetsz. Szegény indiai barátunk - akit pár bejegyzés múlva ti is megismerhettek - sem tudott mást tenni, mint beletörődni a helyzetbe, pedig a hihetetlenül kalandos utazásunk miatt majdnem lekéste a húga esküvőjét. Ő most épp Ausztráliában van, és pár napja az alábbi rövidke bejegyzést írta facebook üzenőfalára: "Missing Delhi more than ever!", azaz "Jobban hiányzik Delhi, mint valaha!". Hisz Indiát az összevisszaságai ellenére is (vagy épp pont ezért) ;) , csak szeretni lehet! Én mondom neked, hogy még akkor is, ha - vele ellentétben - nem ott születtél.

Nos, azt hiszem nekünk ez a "hozd ki a maximumot a kapott helyzetből" dolog elég jól sikerült, viszont mivel éjszakai pihenésünk délután 1 és este fél 8 között realizálódott, így elveszítettünk fél napot Delhiben. Ezt egy kicsit sajnáltuk, de kompenzálásképp este 9 körül városnézésre indultunk. Azt természetesen nagyon jól tudtuk, hogy a késői órákban már nem a legbiztonságosabb a városban flangálni, de mivel átaludtuk az egész napot, ezért igen jól esett egy kis séta és nem is mentünk messzire, csak pár utcányira a hoteltől. Elöljáróban annyit, hogy ez a környék valóban sokkal kellemesebb, mint Paharganj volt, de mégis ultra-totál-brutál!

Már javában sötét volt, mikor az utcára léptünk. A közvilágítás elég foghíjas errefelé, de azért lehet látni. Többnyire. ;) Viszont, ami biztos, hogy az áramellátásban sosem lehet 100%-osan megbízni, ezért mindig jó ha van nálad egy zseblámpa.

Világításról jut eszembe, hogy repülővel leszállni Delhiben az éjszaka közepén, már önmagában is nagy élmény. Szembetűnően kevesebb a fény, mint bármely európai nagyvárosban, ezért sajnos közel sem olyan szépen kivehetőek a finom kis részletek, mint például Budapesten, ami számomra a levegőből nézve (is) csodálatos város. Viszont, ha még leszállás előtt kinézel az ablakon, akkor találsz odalenn valami egészen különleges dolgot. Az indiai-pakisztáni határt, amely arany színű gyöngysorként ragyog az éjszakában, ugyanis végig ki van világítva! Találtam róla egy űrfelvételt, amit a NASA készített. Sajnos a minősége nem a legjobb, de a lényeg szépen látható rajta. ITT tudod megnézni.
Gondoljátok el, mekkora pazarlás volna, ha a Földön minden határvonal ehhez hasonló lenne. Ennek ellenére azért az, hogy éjszakánként egy élő világtérkép rajzolódna ki a magasból elég izgalmasan hangzik, nem? Félreértés ne essék, a felvetést nem támogatom, de azért álmaimban egyszer majd elrepülök e fölött az elképzelt világ fölött. :) 

Éjszaki fotók hiányában, ma egy rendhagyó képet hoztam a Wood Castle Hotelből :)

No de még épphogy csak kiléptünk a hotel ajtaján, induljunk hát!

Rögtön a Wood Castle Hotel mellett lobogó tűz fogad bennünket. Vidáman pislákol a sötétben egy aprócska, rongyokból és fóliából épített - az utca felől teljesen nyitott - sátor közepén. A tűz körül emberek üldögélnek, körülöttük pedig össze-vissza felaggatott ruhák füstölődnek. Gondolom a frissen mosott ruha szárad így, vagy ez itt a gardrób? Bal oldalunkon egy félig kész többemeletes ház szürke tartógerendái alatt is táncot járnak a lángok. Úgy tűnik mindenhol fő a vacsora vagy épp masala tea készül, ezt nem tudom. "C" verzió: cél a melegedés, de azt hiszem ez utóbbit - a jelenlegi 28 fokban  - a közönség segítsége nélkül is bátran kizárhatjuk.

Hihetetlenül különleges ez a város, hisz az előbb említett sátrak mellett rögtön ott állnak a tipikus 4-5 emeletes városi házak, az útszéli ételárusok, illetve az - indiai szemmel nézve - igen drága éttermek és hotelek, melyek így együtt egy igazán varázslatos összképet kölcsönöznek az utcáknak.
 
A sarokra érve egy zöldcitrom árus kézzel tolható-, kerekes mini mobilboltja mellett haladunk el, majd egy sötétebb útszakaszon át a főutcára jutunk, ami dugig van emberekkel, autókkal, biciklis és motoros riksákkal, no és persze őrült dudálásból sincs hiány. A parányi üzletek mind nyitva vannak, mindenki jön-megy, van aki épp a sarki sütögetősnél vacsorázik, esetleg a hentesnél vásárol, itt-ott beszélget vagy épp krikettet néz többedmagával valamelyik garázs méretű boltocska TV-jén. Odalenn pedig, az olykor mezítlábas, olykor flip-flop-os lábredőben, kóbor kutyák szimatolnak eldobált ételmaradékok után kutatva.
Természetesen járda itt sincs, így a közlekedés minden szempontból az úttestre korlátozódik, ami úgy néz ki, hogy belül mennek az autók és a riksák, az út két szélén pedig emberfolyam hömpölyög. A gond csak az, hogy ez az egész autókból és emberekből álló folyam ide-oda "loccsan" néha, ami azt jelenti, hogy ahol az előbb még emberfolyam volt, lehet, hogy ott a következő lépésnél autóáradat lesz, úgyhogy minden egyes pillanatod feszült figyelemmel telik: ne menj az autók elé, el ne üssön valaki, neked ne menjen valaki, te ne menj neki senkinek, eközben figyeld, hogy mi zajlik körülötted (azaz óvd a táskád), és végül de nem utolsó sorban, ne veszítsd szem elől sétálópartnered. Talán mondanom sem kell, hogy ezek után olyan luxus dolgokra, mint élvezni a várost, vagy megfigyelni az apró részleteket az embernek semmi energiája nem marad. Ha viccesen szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy egy dologra tudsz csak koncentrálni, a túlélésre. ;)

Mivel ez hosszú távon igen fárasztó, ezért hamar letérünk a főútról egy mellékutcába, némi nyugalom után kutatva. Itt már valóban konszolidáltabb a helyzet, viszont amennyivel nyugisabb, annyival félelmetesebb is, ugyanis ezekben az utcákban szinte egyáltalán nincs közvilágítás. Csak a főút fényei szűrődnek át valamelyest a házak között, illetve néhol egy-egy boltocska világít, ám ezt leszámítva koromsötét van, ráadásul rengeteg kis zeg-zug és kapu nélküli kapualj van mindenfelé. Bevallom töredelmesen egy kicsit berezelős a fíling, hisz sosem tudhatod, hogy kit sodor utadba az élet. Az indiaiak összességében véve rendkívül rendes és szeretetre méltó emberek, akik nagyon kedvesen és szívélyesen bánnak a turistákkal, de azért egy Magyarországnyi lakossal bíró városban mégiscsak előfordulhat bármi. Természetes, hogy vannak ilyen és olyan emberek, alkalmak, helyzetek, fehér emberként pedig - Tomi szavaival élve - olyanok vagyunk számukra, mint a karácsonyfa. Pláne így, hogy a kb. másfél órás sétánk alatt megint nem találkoztunk egy darab turistával sem, ami azt jelenti, hogy ha végiggyalogoltunk egy-egy utcán, akkor garantáltan mi voltunk a legnagyobb attrakció. Az indiaiak egyébként szégyen- és félelemérzet nélkül képesek órákig bámulni az érdekes embereket, és fehérbőrűként garantáltan az érdekes kategóriába tartozol. :)

Viszont ezekben a bizonytalanságot sugárzó éjfekete utcákban is igen érdekes dolgokra bukkanhat az ember. Számomra a legmagávalragadóbb élmény, az utcán vasaló nők látványa volt. Szorgosan dolgoztak egy kis asztalkánál, mellettük halomban állt a vasalatlan ruha, kezük alatt pedig szó szerint égett a munka, meleg narancssárga fénnyel világító szenes vasalók képében. Teljesen szürrealis jelenet volt. A világ egyik legnagyobb városának kellős közepén az utcán vasalnak, ráadásul szenes vasalóval.
Ilyen vasalója egyébként volt a nagymamámnak kettő is, de működés közben még egyet sem láttam. Tudom, most néhányan biztos azt mondjátok, hogy ej de fiatal vagyok, hisz Ti nemcsak, hogy láttatok, de még vasaltatok is vele. :) Na fel a kezekkel, ki használt már (még) közületek ilyen vasalót?

 

Sétánk során igyekeztünk egy kört leírni a hotel körül, mondjuk én már a harmadik utcánál elvesztettem a fonalat, de gondoltam, semmi vész, hisz Tominak rendkívül jó a tájékozódási képessége, úgyhogy nyugodtan rábízhatom magam. Utunk vége felé azonban kiderült, hogy ennek az utcagubancnak a kibogozása még az ő képességeit is meghaladja. Az sem könnyített a helyzeten, hogy itt minden út totál egyforma: agyonzsúfolt, szemetes és ultrakoszos. Két verzió létezik csak: a vaksötét + a boltokkal és emberekkel tömött kivilágított. Egyszerűen képtelenség őket megkülönböztetni egymástól, pláne éjszaka. S ha ellenkező irányba mész végig, egy már bejárt útszakaszon, akkor minden teljesen újnak tűnik, azaz helyismeret és tapasztalat hiányában az intuíciókon alapuló tájékozódás teljes mértékben kizárt. Amikor már nagyon belekeveredtünk a dologba, egymás után négy riksást is megkértünk, hogy vigyen vissza bennünket a hotelbe, de mindegyikőjük azt válaszolta, hogy ne haragudjunk, de nem tud, mivel fogalma sincs merre kell menni. Pedig még névjegykártya is volt nálunk, rajta mindenféle szükséges adattal, plusz egy minitérképpel... Végül megjelent mentőangyalunk egy jól szitualt, fehér robogós fickó képében, aki készségesen igazított minket útba, s ezek után gyalogosan 10 perc alatt vissza is értünk szálláshelyünkre. Egyből megismertem az utcát a sarkon alló zöldcitrom árus srácról. Ne kérdezzétek mi lett volna, ha arrébb tolja a kis kocsiját... :) Na persze akkor is rájövök, hogy ide jöttünk, csak nem olyan gyorsan. (Tomi persze ekkor már rég tudta hol vagyunk.) :) Visszatérve a szuper vacsora után, még egy kicsit neteztünk az ebédlőben, azaz csapatunk férfi tagja hotelt keresett az általam csak Kardigánnak hívott Chandigarhban, én "minden oké, aludjatok nyugodtan" leveleket írtam a családnak. Eközben egyszer csak ott termett előttem a pincér srác, egy kis szájfrissítő cukorka-izét hozott, amit az indiaiak minden étkezés után örömmel rágcsálnak. Hiába mondtam, hogy nekem éppen elég szájfrissítő az előttem lévő Kingfisher - azaz a legfinomabb indiai sör - is, a tulaj a háttérből csak erősködött, hogy szuper jó ez, próbáljam ki. Kinyitottam a kis zacskót, majd a számba szórtam az apró zöld növénydarabkákból és színes cukorbogyókból álló mixet. Mintha egy wc illatosító rudat szopogattam volna. Igazán köszi srácok, hogy gondoltatok rám...

Tyűűű, de jó hogy maradt még egy kicsi a sörömből! :)

Csak nehogy véletlenül egy perc is unalmasan teljen (2.rész)

...avagy hogy tegyük izgalmasabbá saját napjainkat, egy már eleve igen kalandos városban. :)

Miután újra célba vettük a már oly sokat emlegetett szomszéd hotelt, és a halott emberes történet is "Happy End"-del zárult, úgy gondoltuk, ma már semmi különös nem történhet. 30 fok, napsütés, kék szürke ég, karikás, de az örömtől annál csillogóbb szemek (hisz az övtáska újra a derekamon), mi kell még? Hát... mondjuk egy GPS, esetleg egy idegenvezető, vagy valamiféle isteni sugallat, ugyanis a hotelt sehol sem találjuk. Nem is értem, a térképen olyan egyszerűnek tűnt, de élőben valamiért jóval bonyolultabb a helyzet. Nehezítő tényező például, hogy bár a főbb utaknak van nevük, a mellékutcák sokszor névtelenek. De ha esetleg még is kaptak nevet, akkor azt senki nem használja és/vagy sehová nincs kiírva. No de semmi vész, hisz a helyiek mindig rendkívül kedvesen és segítőkészen igazítják útba az eltévedt vándort. Ha megkérdezed tőlük, hogy merre tovább, akkor szépen mosolyogva mutatnak valamelyik irányba és mondják, hogy "Yes, Sir! Yes, Yes! This way." A gond csak az, hogy akkor is ezt teszik, amikor fogalmuk sincs mi a válasz a kérdésre. :)
Indiában egyébként mindenki rendkívül jól kommunikál angolul, viszont ha véletlenül valaki olyantól kérsz útbaigazítást, aki egyáltalán nem beszéli a nyelvet, no akkor van igazán gond, ugyanis  legtöbbször ő is azt a választ adja, hogy "Yes! Yes!", miközben valamilyen irányba mutogat. Teszi mindezt úgy, hogy igazából halvány lila gőze sincs arról, hogy mit kérdeztél. Ráadásul olyan határozottak és meggyőzőek tudnak lenni, hogy egy percre sem tör rád a bizonytalanság érzése. :)

Egy szó mint száz, az eltévedés garantált! Ne feledd, ha erre felé jársz: Nem lehet elégszer megkérdezni a helyes irányt! :) Ami jó, hogy ez egyáltalán nem bosszantó, hanem inkább nagyon vicces. Mi mindig igen jót mulattunk ezeken a kérdezősködős jeleneteken, hisz már előre tudtuk, hogy kb. 40% az esélye annak, hogy a megfelelő választ halljuk majd, és kb. 60%, hogy valamilyen fals információhoz jutunk. Közben pedig mindig megpróbáltuk kitalálni, hogy ez most épp a félrevezető vagy a hasznos kategóriába tartozó beszélgetés/hadonászás-e. :)

Nem-nem, ez nem egy sétálóutca, csak mivel szinte sehol nincs járda, ezért kénytelenek a gyalogosok is az úttesten közlekedni. (Pahargaj - Új-Delhi)

Körülöttünk hatalmas káosz, de minden bizonnyal a helyiek szemében ez csupán a teljesen normális hétköznapi élet. Épp egy utcai wc mellett haladunk el, aminek a bal sarkában egy férfi vizel. A nőkre nem nagyon gondoltak, ez a full panorámás megoldásból azonnal látható. (Csak egy kis "u" alakú bódé az egész.) Figyelem! Most nagyot lépünk! - át a mellette elterülő "pocsolyán", amit kisebb-nagyobb folyamok táplálnak. Közvetlenül a toalett mellett utcai batura (egy olajban sült, felfújt indiai kenyérféle) árusok sütögetnek hatalmas kondérjaikban. Húgyszaggal keveredő frissen sült kenyérillat tölti be a környéket. Járda csak szakaszonként fedezhető fel, de ott sem járható, így az autók, Tuk Tuk-ok és riksák között lavírozunk. Biztonsági szempontból pont úgy érzem magam, mintha valami extrém túlélőtúra keretében az M7-en sétálnék.

Hát ez meg mi? Egy ismerős arc!

Akkora volt rá az esély, mint a lottó ötösre, de mi mégis belebotlunk (az előző bejegyzésben megismert) újdonsült barátunkba, aki felocsúdva a meglepetésből, hogy újra megkerültünk, szívélyesen megmutatja, hol a keresett objektum és közben azt is hozzáfűzi, hogy ha hotelt keresünk, akkor ne ebben a környékben gondolkodjunk, mert ez egy jó kis szegénynegyede a városnak. Hiszünk neki, mert semmit nem akar ránksózni, se a sógor szállodájának a címét, se egy másik városrészben lévő étterem szórólapját, se semmit. Amikor B tervünket, azaz a Channa Market közelében található Wood Castle Hotelt említjük neki, egyetértően bólogat, majd kedvesen meginvitál bennünket reggelizni a sarki büfébe. Rendkívül jó fej, de úgy döntünk, hogy ezt most kihagyjuk, ugyanis fáradtságunk teljesen felülírja az éhségünket, meg minden mást is.

Mielőtt visszamennénk a hátizsákokért, azért még mindenképp benézünk a már oly rég keresett Lal's Haveli Hotelbe, hisz alig pár háznyira van innen, és engem (lelkes hobbifotóst) ez a tetőterasz dolog csak nem hagy nyugodni. :) Mérleg: rosszabb, mint amiben aludni próbáltunk, de a tetőterasz tényleg szuper! Pár fotó (most már tudjátok hol készült az élet a város felett c. sorozatom) ;) és egy masala tea után indulás vissza a cuccokért.

Ez az a fotó, ami bár egyáltalán nem szép, mégis a leginkább visszaadja Paharganj igazi hangulatát (Új-Delhi)

Be a hotelbe, le a csomagokkal, majd kicsekkolás + az esti üvegtáblás incidens anyagi fedezetének letétele. Az utcára kilépve fél perc sem telik bele és már van is egy riksánk. Alkudozás, 100 helyett 90 rúpia. Szuper! Indulás! Három méterrel arrébb VILLÁMCSAPÁS!

Stop! Stop!

Nincs a derekamon az útleveles övtáska! Te jó ég, a nagy háti övcsatja!!! Biztos miközben szálltunk be a Tuk Tuk-ba, és vettem le a nagy vacak táskát, a kicsi leesett rólam! Lélekszakadva rohanok vissza a hotel elé, de sehol semmi... Hogy is lenne? Akkora a forgalom, hogy itt egy másodpercig nem marad semmi a földön, nemhogy egy szép, tisztaságtól csillogó övtáska. Természetesen senki nem látott semmit. :( Hotelbe be. Hirtelen jött távozásunk ellenére igazán aranyosak, szétnéznek a recepció környékén, majd Tomit felkísérik egykori szobánkba, de semmi... :(

Teljes kétségbeesés, remegés, "Te jó ég!" érzés. Most mi lesz? Követség, várakozás, magyarázkodás, telefonok, papírtöltögetés és még ki tudja mi... Helló útlevél, viszlát EU TB kártya, isten veled oltási kiskönyv, agyő személyigazolvány...

Hogy lehetek ilyen gondatlan? Miért kell egyszerre 2 dolognak lennie a derekamon??? :( Kétségbeesett arccal állok a hotel ajtajában. A csodában bízva kifelé bámulok, az utca aszfaltját fürkészve, majd a mellettem álló személyzetis pasit nézem szomorú szemekkel, valamiféle feloldozásra várva. Ő együttérzően strázsál mellettem, majd hirtelen megkérdi, hogy néztem-e már a nagy hátiban. Semmi sansz, reggel óta ki sem nyitottam. :( - majd a kis hátimra mutogat. Ááá, esélytelen, de abba csak belenézek, mert napközben többször is kivettem belőle ezt-azt.

Te jó ég!!! Rögtön a tetején, ott van szépen belehajtva az övtáska! Neee, ezt el sem hiszem! :)

Történt ugyanis, hogy mielőtt felvettük nagy málháinkat, én még elszaladtam a mosdóba és ezek szerint levettem az övtáskámat. Sőt nemcsak, hogy levettem, hanem még gondosan a hátizsákomba is tettem, nehogy - az asztalra, vagy máshová letéve - ottfelejtsem azt. Hogy lehetek ilyen figyelmes??? Ráadásul tudat alatt. :)

Ezen a képen jól látszik, hogyan is néznek ki, a már emlegetett fekete víztartályok közelebbről. Az a piros valami ott középen, pedig egy tipikus indiai gázpalack. (Paharganj - Új-Delhi)

Belül már végtelen örömáradatban úszunk, de arcunk még az előbbi rémületet tükrözi - így szállunk vissza a riksába, amellyel a sofőr srác aranyosan megvárt bennünket. Na most már tényleg irány a Channa Market!
Száguldunk, mint a félőrült, ráadásul, ha megáll valahol a forgalom, akkor mi olyan későn fékezünk, hogy minden alkalommal az az érzésem, most fogjuk épp telibe kapni az előttünk álló Maruti, Tuk Tuk, vagy bringás riksa hátulját. Félelmetes. :)

Útközben színes képek sora cikázik előttünk: Egy férfi, akit a feje búbjától a kis lába ujjáig fehér hab borít, ugyanis épp fürdik a soksávos főút melletti járdán. Az út szélén, a házak közötti zugokban, szemétből és rongyokból épített parányi sátrak sorakoznak, melyekben háziasszonyok főzőcskéznek békésen, miközben pucér csemetéik alig 1-2 méterre a száguldó autóktól játszadoznak. A kereskedők apró garázs méretű boltjaikban kínálják színes portékáikat, itt-ott földön ücsörgő gyümölcsárusok, amerre a szem ellát szemét és kóbor kutyák. Amott meg - valami piacszerű zsúfoltságban - fehér tyúkok várnak sorsukra, kis négyszög alakú ketreceikben, egymásra pakolva.

Sofőrünk egy igen szerény fiatal férfi volt. Társaival ellentétben, ő nem akart bennünket folyamatosan egy másik hotelre vagy valami egyéb nagyon hasznos dolgokra rábeszélni, sőt igazság szerint egész úton egy szót sem szólt, csak szépen rendben elvitt bennünket a Wood Castle Hotelbe. Egy helyen véletlenül rossz irányba mentünk, ott szegénynek ki kellett szállnia és vissza kellett tolnia pár méternyit a megpakolt járművet, mivel csak így volt esély megfordulni az igen szűk és zsúfolt útszakaszon. Azért ez nem gyenge mutatvány: 2 ember, 2 bazi nagy táska + 1 motoros riksa, szemben az ő igen alacsony és cingár termetével. A végén kapott is tőlünk 110 rúpiát (a 100-ról lealkudott 90 helyett). Látszott rajta, hogy mennyire meglepődött, és az is, hogy mennyire örült. :) Nagyon megköszönte és boldogan hajtott tovább. Igazán megható volt ezt látni, s én legjobban az ő örömének örültem, közben pedig arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nem mindig csak azok részesülnek jutalomban, akik erőszakos, akarnok módon törtetnek előre, hanem néha azok is, akik szépen csendben, a lehető legnagyobb odafigyeléssel és szeretettel, becsületesen végzik munkájukat.

A hotel recepcióján kényelmes kanapék és ajándék ásványvíz várt ránk. (De ezt az előző bejegyzésből már rég tudjátok.) Nem sokkal később egy szuper reggeli, majd hihetetlenül jó alvás következett, extra kényelmes és igen csendes szobánkban. Most már biztos, a költözés a lehető legjobb döntés volt!


Következő alkalommal éjjeli sétára hívlak titeket, a még este 9-kor is hangyabolyként nyüzsgő városba.