2012. december 1., szombat

Csak nehogy véletlenül egy perc is unalmasan teljen (2.rész)

...avagy hogy tegyük izgalmasabbá saját napjainkat, egy már eleve igen kalandos városban. :)


Miután újra célba vettük a már oly sokat emlegetett szomszéd hotelt, és a halott emberes történet is "Happy End"-del zárult, úgy gondoltuk, ma már semmi különös nem történhet. 30 fok, napsütés, kék szürke ég, karikás, de az örömtől annál csillogóbb szemek (hisz az övtáska újra a derekamon), mi kell még? Hát... mondjuk egy GPS, esetleg egy idegenvezető, vagy valamiféle isteni sugallat, ugyanis a hotelt sehol sem találjuk. Nem is értem, a térképen olyan egyszerűnek tűnt, de élőben valamiért jóval bonyolultabb a helyzet. Nehezítő tényező például, hogy bár a főbb utaknak van nevük, a mellékutcák sokszor névtelenek. De ha esetleg még is kaptak nevet, akkor azt senki nem használja és/vagy sehová nincs kiírva. No de semmi vész, hisz a helyiek mindig rendkívül kedvesen és segítőkészen igazítják útba az eltévedt vándort. Ha megkérdezed tőlük, hogy merre tovább, akkor szépen mosolyogva mutatnak valamelyik irányba és mondják, hogy "Yes, Sir! Yes, Yes! This way." A gond csak az, hogy akkor is ezt teszik, amikor fogalmuk sincs mi a válasz a kérdésre. :)
Indiában egyébként mindenki rendkívül jól kommunikál angolul, viszont ha véletlenül valaki olyantól kérsz útbaigazítást, aki egyáltalán nem beszéli a nyelvet, no akkor van igazán gond, ugyanis  legtöbbször ő is azt a választ adja, hogy "Yes! Yes!", miközben valamilyen irányba mutogat. Teszi mindezt úgy, hogy igazából halvány lila gőze sincs arról, hogy mit kérdeztél. Ráadásul olyan határozottak és meggyőzőek tudnak lenni, hogy egy percre sem tör rád a bizonytalanság érzése. :)

Egy szó mint száz, az eltévedés garantált! Ne feledd, ha erre felé jársz: Nem lehet elégszer megkérdezni a helyes irányt! :) Ami jó, hogy ez egyáltalán nem bosszantó, hanem inkább nagyon vicces. Mi mindig igen jót mulattunk ezeken a kérdezősködős jeleneteken, hisz már előre tudtuk, hogy kb. 40% az esélye annak, hogy a megfelelő választ halljuk majd, és kb. 60%, hogy valamilyen fals információhoz jutunk. Közben pedig mindig megpróbáltuk kitalálni, hogy ez most épp a félrevezető vagy a hasznos kategóriába tartozó beszélgetés/hadonászás-e. :)

Nem-nem, ez nem egy sétálóutca, csak mivel szinte sehol nincs járda, ezért kénytelenek a gyalogosok is az úttesten közlekedni. (Pahargaj - Új-Delhi)

Körülöttünk hatalmas káosz, de minden bizonnyal a helyiek szemében ez csupán a teljesen normális hétköznapi élet. Épp egy utcai wc mellett haladunk el, aminek a bal sarkában egy férfi vizel. A nőkre nem nagyon gondoltak, ez a full panorámás megoldásból azonnal látható. (Csak egy kis "u" alakú bódé az egész.) Figyelem! Most nagyot lépünk! - át a mellette elterülő "pocsolyán", amit kisebb-nagyobb folyamok táplálnak. Közvetlenül a toalett mellett utcai batura (egy olajban sült, felfújt indiai kenyérféle) árusok sütögetnek hatalmas kondérjaikban. Húgyszaggal keveredő frissen sült kenyérillat tölti be a környéket. Járda csak szakaszonként fedezhető fel, de ott sem járható, így az autók, Tuk Tuk-ok és riksák között lavírozunk. Biztonsági szempontból pont úgy érzem magam, mintha valami extrém túlélőtúra keretében az M7-en sétálnék.

Hát ez meg mi? Egy ismerős arc!

Akkora volt rá az esély, mint a lottó ötösre, de mi mégis belebotlunk (az előző bejegyzésben megismert) újdonsült barátunkba, aki felocsúdva a meglepetésből, hogy újra megkerültünk, szívélyesen megmutatja, hol a keresett objektum és közben azt is hozzáfűzi, hogy ha hotelt keresünk, akkor ne ebben a környékben gondolkodjunk, mert ez egy jó kis szegénynegyede a városnak. Hiszünk neki, mert semmit nem akar ránksózni, se a sógor szállodájának a címét, se egy másik városrészben lévő étterem szórólapját, se semmit. Amikor B tervünket, azaz a Channa Market közelében található Wood Castle Hotelt említjük neki, egyetértően bólogat, majd kedvesen meginvitál bennünket reggelizni a sarki büfébe. Rendkívül jó fej, de úgy döntünk, hogy ezt most kihagyjuk, ugyanis fáradtságunk teljesen felülírja az éhségünket, meg minden mást is.

Mielőtt visszamennénk a hátizsákokért, azért még mindenképp benézünk a már oly rég keresett Lal's Haveli Hotelbe, hisz alig pár háznyira van innen, és engem (lelkes hobbifotóst) ez a tetőterasz dolog csak nem hagy nyugodni. :) Mérleg: rosszabb, mint amiben aludni próbáltunk, de a tetőterasz tényleg szuper! Pár fotó (most már tudjátok hol készült az élet a város felett c. sorozatom) ;) és egy masala tea után indulás vissza a cuccokért.

Ez az a fotó, ami bár egyáltalán nem szép, mégis a leginkább visszaadja Paharganj igazi hangulatát (Új-Delhi)

Be a hotelbe, le a csomagokkal, majd kicsekkolás + az esti üvegtáblás incidens anyagi fedezetének letétele. Az utcára kilépve fél perc sem telik bele és már van is egy riksánk. Alkudozás, 100 helyett 90 rúpia. Szuper! Indulás! Három méterrel arrébb VILLÁMCSAPÁS!

Stop! Stop!

Nincs a derekamon az útleveles övtáska! Te jó ég, a nagy háti övcsatja!!! Biztos miközben szálltunk be a Tuk Tuk-ba, és vettem le a nagy vacak táskát, a kicsi leesett rólam! Lélekszakadva rohanok vissza a hotel elé, de sehol semmi... Hogy is lenne? Akkora a forgalom, hogy itt egy másodpercig nem marad semmi a földön, nemhogy egy szép, tisztaságtól csillogó övtáska. Természetesen senki nem látott semmit. :( Hotelbe be. Hirtelen jött távozásunk ellenére igazán aranyosak, szétnéznek a recepció környékén, majd Tomit felkísérik egykori szobánkba, de semmi... :(
Teljes kétségbeesés, remegés, "Te jó ég!" érzés. Most mi lesz? Követség, várakozás, magyarázkodás, telefonok, papírtöltögetés és még ki tudja mi... Helló útlevél, viszlát EU TB kártya, isten veled oltási kiskönyv, agyő személyigazolvány...

Hogy lehetek ilyen gondatlan? Miért kell egyszerre 2 dolognak lennie a derekamon??? :( Kétségbeesett arccal állok a hotel ajtajában. A csodában bízva kifelé bámulok, az utca aszfaltját fürkészve, majd a mellettem álló személyzetis pasit nézem szomorú szemekkel, valamiféle feloldozásra várva. Ő együttérzően strázsál mellettem, majd hirtelen megkérdi, hogy néztem-e már a nagy hátiban. Semmi sansz, reggel óta ki sem nyitottam. :( - majd a kis hátimra mutogat. Ááá, esélytelen, de abba csak belenézek, mert napközben többször is kivettem belőle ezt-azt.

Te jó ég!!! Rögtön a tetején, ott van szépen belehajtva az övtáska! Neee, ezt el sem hiszem! :)

Történt ugyanis, hogy mielőtt felvettük nagy málháinkat, én még elszaladtam a mosdóba és ezek szerint levettem az övtáskámat. Sőt nemcsak, hogy levettem, hanem még gondosan a hátizsákomba is tettem, nehogy - az asztalra, vagy máshová letéve - ottfelejtsem azt. Hogy lehetek ilyen figyelmes??? Ráadásul tudat alatt. :)

Ezen a képen jól látszik, hogyan is néznek ki, a már emlegetett fekete víztartályok közelebbről. Az a piros valami ott középen, pedig egy tipikus indiai gázpalack. (Paharganj - Új-Delhi)

Belül már végtelen örömáradatban úszunk, de arcunk még az előbbi rémületet tükrözi - így szállunk vissza a riksába, amellyel a sofőr srác aranyosan megvárt bennünket. Na most már tényleg irány a Channa Market!
Száguldunk, mint a félőrült, ráadásul, ha megáll valahol a forgalom, akkor mi olyan későn fékezünk, hogy minden alkalommal az az érzésem, most fogjuk épp telibe kapni az előttünk álló Maruti, Tuk Tuk, vagy bringás riksa hátulját. Félelmetes. :)
Útközben színes képek sora cikázik előttünk: Egy férfi, akit a feje búbjától a kis lába ujjáig fehér hab borít, ugyanis épp fürdik a soksávos főút melletti járdán. Az út szélén, a házak közötti zugokban, szemétből és rongyokból épített parányi sátrak sorakoznak, melyekben háziasszonyok főzőcskéznek békésen, miközben pucér csemetéik alig 1-2 méterre a száguldó autóktól játszadoznak. A kereskedők apró garázs méretű boltjaikban kínálják színes portékáikat, itt-ott földön ücsörgő gyümölcsárusok, amerre a szem ellát szemét és kóbor kutyák. Amott meg - valami piacszerű zsúfoltságban - fehér tyúkok várnak sorsukra, kis négyszög alakú ketreceikben, egymásra pakolva.

Sofőrünk egy igen szerény fiatal férfi volt. Társaival ellentétben, ő nem akart bennünket folyamatosan egy másik hotelre vagy valami egyéb nagyon hasznos dolgokra rábeszélni, sőt igazság szerint egész úton egy szót sem szólt, csak szépen rendben elvitt bennünket a Wood Castle Hotelbe. Egy helyen véletlenül rossz irányba mentünk, ott szegénynek ki kellett szállnia és vissza kellett tolnia pár méternyit a megpakolt járművet, mivel csak így volt esély megfordulni az igen szűk és zsúfolt útszakaszon. Azért ez nem gyenge mutatvány: 2 ember, 2 bazi nagy táska + 1 motoros riksa, szemben az ő igen alacsony és cingár termetével. A végén kapott is tőlünk 110 rúpiát (a 100-ról lealkudott 90 helyett). Látszott rajta, hogy mennyire meglepődött, és az is, hogy mennyire örült. :) Nagyon megköszönte és boldogan hajtott tovább. Igazán megható volt ezt látni, s én legjobban az ő örömének örültem, közben pedig arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nem mindig csak azok részesülnek jutalomban, akik erőszakos, akarnok módon törtetnek előre, hanem néha azok is, akik szépen csendben, a lehető legnagyobb odafigyeléssel és szeretettel, becsületesen végzik munkájukat.

A hotel recepcióján kényelmes kanapék és ajándék ásványvíz várt ránk. (De ezt az előző bejegyzésből már rég tudjátok.) Nem sokkal később egy szuper reggeli, majd hihetetlenül jó alvás következett, extra kényelmes és igen csendes szobánkban. Most már biztos, a költözés a lehető legjobb döntés volt!


Következő alkalommal éjjeli sétára hívlak titeket, a még este 9-kor is hangyabolyként nyüzsgő városba.

7 megjegyzés :

  1. Yes, yes, nagyon tetszik a leírásod :)

    VálaszTörlés
  2. HÚÚÚÚ JÓ HOGY MEGLETT AZ OKMÁNYOD....
    rÁTOK FÉRT A JÓ KIS CSENDES PIHENÉS. Örülök hogy olvastam gratulálok. Puszi Bella

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen Bella, aranyos vagy! :)

      Törlés
  3. Nagyon sokszor keresem fel az oldalaidat. Tetszik az írásod, no és a fotók is. Köszönöm

    VálaszTörlés