Csak nehogy véletlenül egy perc is unalmasan teljen (1.rész)

...avagy hogy tegyük izgalmasabbá saját napjainkat, egy már eleve igen kalandos városban. :)

Körülbelül délelőtt fél 11-et mutatott az óra, amikor a Wood Castle Hotel kellemes és csendes recepcióján, egy kényelmes kanapén ajándék vizet iszogatva, a délelőtt eseményein töprengtem. Szinte hihetetlen, hogy mennyi minden történt velünk, pedig még csak 2,5 óra telt el azóta, hogy először kiléptünk „majdnem ablaktalan" exhotelünk ajtaján. Nos igen... az "ex" szócskából talán már ki tudjátok következtetni a mai nap fejleményeit, no de ne szaladjunk ennyire előre. :)

A tegnapról mára virradó hangulatos éjszakánkat a borzasztó fülledt meleggel párosuló levegőtlenség és közvetlenül az ágyat fújó klíma sem tette komfortosabbá. Sajnos utóbbit - túlélésünk érdekében - ha csak 10 percekre is, de kénytelenek voltunk használni. A kialvatlan ébredést követően csak ültünk az ágyon és néztünk magunk elé. Fogalmunk sem volt, mi tévők legyünk, hisz jelenlegi hotelünket még otthonról előre lefoglaltuk és természetesen - jó cserkész módjára - ki is fizettük. Összesen három éjszakát terveztünk itt tölteni, azaz még kettő vár ránk. Bármely oldalról is vizsgáltuk a kérdést, folyamatosan arra lyukadtunk ki, hogy duplán hotelért fizetni rögtön az első két napon nem a legjobb ötlet. Ellenben a hosszú utazás után, ahhoz, hogy nyakunkba vehessük és felfedezhessük a várost, nagy szükségünk volna egy igazi alvásra. Cirka egy órányi dilemmázás után a kérdés eldőlni látszott, nyert az alvás. Felkerekedtünk hát, hogy megnézzünk egy pár utcányira lévő hotelt, amit már az otthoni keresgélés során is nagyon szimpatikusnak találtuk, a tetőteraszon lévő szabadtéri étterme miatt.

Az utcára kilépve párás hőség és a tegnap estéről oly jól ismert jellegzetes szag fogadott bennünket. Bár semmi köze hozzá, engem mégis leginkább a - gyermekkoromat idéző - csirkevágás utáni tollperzselés szagára emlékeztetett. Talán azért, mert az a szag is meleg és megmagyarázhatatlanul fura volt egyszerre. Mivel a hotelben hermetikusan el voltunk zárva a külvilágtól, ezért ez most újra olyan erővel hatott, mint első alkalommal.
India fővárosában nem csak a szagok, hanem a látvány is teljesen más, mint amit a magyar szem megszokott. Amerre a szem ellát szürkés-barnás-rózsaszínes betondzsungel. Mondjuk ez még akár ismerős is lehet (Miskolcról és Kőbányáról érkezők előnyben) ;) , viszont itt minden fakó és kopott, vagy legalábbis annak tűnik, ugyanis egy vastag szürke paplan borítja az egész várost. Ezen keresztül még az ég kékjét is alig lehet látni. A hatalmas szmogfelhő minden nap, reggeltől estig ott ül Új-Delhin, amit tulajdonképpen nem is csodálok, hisz folyamatosan giga dózisban kerül mindenféle égéstermék a levegőbe pl. az autókból, motorokból és a mindennapos utcai szemétégetésből, hogy csak a legszembetűnőbbeket említsem. No és persze a klíma sem épp olyan, mint a Kárpát-medencében.

Új-Delhi Paharganj városrésze fent: szmog, füst és az elmaradhatatlan fekete víztartályok

Sétánk során az első mély nyomot hagyó élményem, egy, a járda közepén alvó, félkezű, féllábù férfi volt, aki hanyatt feküdt és egy fehér kendővel volt letakarva az arca. Ezek szerint itt nem csak éjszaka alszanak az utcán, hanem nappal is? Olyan hihetetlen, hogy még egy sarkot sem keresett magának, hanem a reggeli forgatagban, a tűző napon, a járda kellős közepén alszik. E gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor Tomi kisvártatva megszólalt: „Láttad? Meghalt. Itt így megy ez. Majd valaki egyszer elviszi innen...” 

Percekig szóhoz sem jutottam. Azt, hogy ez így, ebben a formában létezhet, egyszerűen fel sem tudtam fogni. De sok időm nem volt belemerülni - egyre több kérdést és kételyt felvető - gondolataimba, ugyanis hamarosan barátunk akadt, egy fiatal indiai férfi személyében, aki egyik pillanatról a másikra lépett oda hozzánk, és - mintha ez lenne a lehető legtermészetesebb - velünk folytatta útját. Csodák-csodája semmit nem akart eladni nekünk, csak érdeklődve kérdezősködött, hogy: Honnan jöttünk? Hogy tetszik India? Miket szeretnénk megnézni? stb. Csinos inget és nadrágot viselt, látszott rajta, hogy sokkal jobb körülmények között él, mint az átlag indiaiak.

 

Az öltözködésről jut eszembe, hogy errefelé mindig mindenki nagyon figyel a kinézetére. Még a legszegényebb férfiak is ingben és szépen vasalt nadrágban járnak, a teljesen egyszerű hétköznapokon is. Lehet, hogy kicsit koszosban, vagy régimódiban, de mégis látszik rajtuk az igyekezet, hogy szeretnének jól öltözöttek lenni. Senkin nem lehet kinyúlt, szakadt, fakó pólókat vagy mackónadrágot látni. Természetesen most nem a legnagyobb nyomorban élőkről beszélek, akiknek semmijük nincs, hanem az átlagos, alacsonyabb kasztból származó, szerényebb körülmények között élő indiaiakról.

Nagyvárosi élet Új-Delhi egy szegényebb negyedében, Paharganjban. 
(Ezeken az utcákon sétálunk a mai bejegyzésben.)

Na de hol is tartottunk? Ja igen, a srác aki mellénk szegődött. Nos, neki igen szép inge és nadrágja volt, ez egyből feltűnt. Már hosszú percek óta beszélgettünk és bandukoltunk hármasban, amikor egyszer csak hatalmas villámcsapás:

Az útlevelem! + A pénzem, oltási papírom, személyim! – merthogy mindezeket egy kis lapos övtáskába tettem, arra gondolván, hogy azt majd mindig szépen a derekamon hordom (a pólóm alatt), hogy nehogy elvesszen...

A párnám alatt maradt minden! Te ég! Hogy lehetek ilyen feledékeny??? Szerencsére pénz nem sok van benne, na de a többi!? Jajj!

Szegény srác, nem tudom, mit gondolhatott, amikor mi se szó, se beszéd sarkon fordultunk és eltűntünk, de akkor nem is nagyon gondolkodtunk ezen, csak rohantunk vissza a hotelbe: el az aprókavics pakoló és fejen kosárban cipelő építkezési munkások mellett, el a régi moziépület mellett, el a halott férfi mellett (amin már jó pár légy is tanyázott), végül pedig fel a szobába.

Minden oké! Megvan! :) Kő leesik, irány a másik hotel felé!

Itt kell elmondanom, hogy aggodalmunk a tegnap este történtek miatt volt igen nagy. Azok után, hogy legalább ötször jártak a szobánkban borravaló után ácsingózva, úgy tűnt, hogy a személyzet egy kis pénzért bármire képes, ráadásul még a fejük sem volt valami bizalomgerjesztő. És ugye minden a párnám alatt, azaz a lehető legrosszabb helyen, hisz, ha eszükbe jut rendbe tenni az ágyat akkor... passz.

Persze a legjobb kérdés, hogy miért tettem az övtáskámat a párna alá. Őszintén szólva fogalmam sincs. Tegnap este hulla fáradtan valahogy ez jött... De a lényeg, hogy minden rendben, szóval indulás! :) (újra)


Mostanra már tényleg nem hagyott nyugodni a tény, hogy első napom legelső élménye Új-Delhiben egy halott férfi volt. Szomorú, megrázó és rengeteg kérdést felvető élmény. Miközben ezen gondolkodtam, harmadszorra is elhaladtunk mellette... és te jó ég, igazam volt! Mégsem halt meg!!! :) Már egy másik pózban feküdt! Örülök. Nem is olyan brutális ez a város! (de az!)

Ettől függetlenül - az eddig látottak alapján - úgy gondolom, hogy Tomi véleménye erről a "halál a város utcáin" dologról egyáltalán nem volt valóságtól elrugaszkodott, de szerencsére itt most nem erről volt szó. Annak is örülök, hogy nem kellett emiatt halálra ijesztenem benneteket a mai beszámolómmal. :) ;)

Viszont a napnak (és izgalmaknak) még messze nincs vége. A következő bejegyzésben folyt. köv. :)

Irány az ágy!

Amint kiszálltunk a taxiból, már ott is termett két egyenruhás londiner, akik segítőkészen cipelték be súlyos hátizsákjainkat a recepcióra. Mezítláb csattogtak keresztül a hatalmas vízszőnyegen, ami a márványszerű kőpadlót borította. A takarítók épp a felmosásnál tartottak, de gyanítom, hogy a befejezés előtt még egy jó kis vízifocimeccsel akarták feldobni unalmas éjszakájukat, legalábbis a víz mennyisége kétséget kizáróan erre utalt. :)

A recepciósok igazán kedvesek voltak, gyorsan kitöltötték a vaskos kódexet, amibe a mindenkori szállóvendégek személyes adatait rögzítik, majd kb. 10 perc múlva már fenn is voltunk a szobánkban, ahol hamar kiderült, hogy egy darab ablak sincs... A lakberendezők ellenben egy ügyes húzással orvosolták a problémát, ugyanis a sötétítőfüggöny itt is ugyan olyan szépen volt feltéve az egyik falra, mint bárhol máshol, csak épp ablak nem volt mögötte. Minden bizonnyal ez az a szoba, ahová azokat az embereket teszik, akiket félnek egy helyiségbe zárni egy üvegablakkal. :) Történt ugyanis, hogy a hotelba való becsekkolás után, a mosolyogva "Thank you!" mondás közepette, Tomi véletlenül nekiment a pult mellett némán ácsorgó információs táblának, amely egy pillanat múlva baromi nagy csattanás kíséretében zuhant a frissen felmosott padlóra. Természetesen a rajta lévő üveglap sem élte túl az incidenst. Próbáltuk kifizetni, de nem hagyták, állítólag majd holnap megbeszéljük. Biztos előtte lecsekkolják a szobaablakunkat is. :)

No igen, merthogy mégis van szobaablakunk.

A balszerencsés véletlen ellenére a recepciósok igen segítőkészek voltak, így hamar egy szinttel feljebb, egy "full panorámás" szobában találtuk magunkat. Persze überelni ezt is lehetett volna, mondjuk egy olyan ablakkal, amit ki is lehet nyitni. (A jelenlegit gyakorlatilag egy falba applikált, eszméletlenül koszos üveglapként képzeljétek el.)  A szobánk egyébként egészen jól nézett ki, bár teljesen más volt az összkép, mint azt a weboldalukon lévő fotók alapján bárki elképzelné. Minden jóval kopottabb, koszosabb, öregebb volt. Helyenként ilyen-olyan folyások a falon, az ágyneműn mindenféle ismeretlen eredetű foltok, az ágy alatt pedig - ha engem kérdeztek - még sohasem takarítottak. A fürdő teljesen korrekt volt, kb. mint a mátrafüredi diáktáborban a 90-es évek elején.
Ráadásul mindez egy - indiai viszonylatban nézve - erősen közép árkategóriás hotelben. Gondolom bennetek is felmerült a kérdés, hogy ha ez ilyen, akkor milyen lehet a többi??? Pár bejegyzés múlva ez is kiderül. ;)

Kilátás a hotelszobából (Új-Delhi)

A második szobába való gyors átköltözésünk után non-stop szólt a csengőnk. Igen-igen, jól olvassátok, az indiaiak valamiért nagyon szeretik a csengőket, olyannyira, hogy képesek minden hotelszobába felszerelni egyet és ha jön a személyzet, akkor nem kopog, hanem csenget. A hangerőt tekintve sem bízzák a véletlenre a dolgot: a zuhany alatt is tutira meghallod, ha valaki jön, viszont ha épp ott állsz az ajtó mellett..., nos akkor azt hiszem nem túl őszinte a mosolyod.

 

Először érkezett két víz, amit a srác minden szemrebbenés nélkül, ott helyben ki akart fizettetni velünk, pedig 2 üveg víz eleve benne volt a szobaárban. De még ha nem is lett volna benne, akkor sem ott helyben (a szobában) kell fizetni, hanem szépen hozzáírják a számlához. Meg kell hagyni ügyes próbálkozás volt, de ez most nem jött be.
Pár perccel később kaptunk pár napilapot, azután bejöttek még kétszer ilyen-olyan indokkal, végül csengetett egy srác, aki elkezdett magyarázni, a tv távirányítóját a bal kezében tartva, a jobbal a készülék felé mutogatva, hogy: "Ez a kettő itt összetartozik ám! ...és nézzétek, ott az a szép piros gomb, nahát az az „on”, míg ezekkel a kis nyilacskákkal a programokat tudjátok kapcsolgatni."
No komment.
Talán azt mondanom sem kell, hogy minden bejövetel után elég nehezen akarózott nekik kifelé menni, de ami a legkeményebb, hogy volt olyan is, amikor egyszerre hárman voltak a szobában és nagyon fontosnak látszódva tettek-vettek körülöttünk, mi meg hajnal 4-kor azt sem tudtuk, hogy most mi van, meg hogy miért nem hagynak már minket végre pihenni. Amikor rájöttünk, hogy ennek a borravalóért folytatott hadjáratnak - ami egyébként egyik alkalommal sem járt sikerrel - soha nem lesz vége, akkor szépen megmondtuk, hogy:
"Na, mostantól aztán se ki, se be!" De leginkább "se be"... :)

Az éjszaka is elég eseménydúsan telt, ugyanis ezek a hoteles srácok végig ott tanyáztak az ajtónk előtt. Láblóbálva ültek a kis asztalkájukon és unalmukban végig beszélgettek, csörögtek-zörögtek, telefonról zenét hallgattak. Eközben a felső emeletről időnként baromi hangos kalapálás hallatszott, míg a hatalmas visszhangzó aulából (ahol a recepció is volt) non-stop telefoncsörgés adta mindehhez az alaphangot.

Az egész éjszakát félig éber, félig alvó állapotban töltöttem, míg egyszer csak valami hirtelen jövő hatalmas zajra végleg fel nem ébredtem.
Ránézek a falon lévő mutatós órára: 6:10. Ülök, gondolkodom, majd tanácstalanul visszahanyatlom az ágyba.
Te jó ég, végigaludtuk az egész napot? Vagyis... nem is tudom. Most reggel 6, vagy este 6 van???
Pár perc múlva Tomi is felébred a szörnyű kopácsolásra, ő pontosan tudja a választ: reggel 6. 
Azaz kemény két órát pihentünk és ahogy hallható, itt nem is nagyon fogunk többet...

Időeltolódás, alig alvás, kifacsart mosogatórongy érzés. Na most mi legyen???

Varázslatos világ a zűrzavaros város felett

Pár napja már láthattatok egy képet a város feletti életről. Ma egy újabb fotót hoztam, szintén Új-Delhiből, amin egy kislány bringázik vidáman a szomszéd ház tetején. :) Azt hiszem mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, amikor először megpillantottam őt. Majd elgondolkodva arra a következtetésre jutottam, hogy egy ilyen elképesztően kaotikus közlekedési morállal bíró városban, talán más lehetőség nincs is a gyakorlásra, csak a tetőterasz. Esetleg még egy-két park (ha van egyáltalán a közelben), de oda meg már kell egy felnőtt, aki kézen fogja és leviszi a lurkókat.

Ti mit gondoltok, hol lehetne még gyerekfejjel egy ekkora városban bringázni?

Tetőn bicikliző kislány (Új-Delhi)

India, én így szeretlek... :)

0-24 ATM - zárva (Shimla)

Élet és álom az éj lepte utcákon (Új-Delhi)

Gondoltátok volna, hogy a rettentő taxiszőrök (forradalmian új magyarosított verzió, na milyen?) :) , akikről a múltkor meséltem, még akkor sem adják fel a küzdelmet, ha úgy száguldotok át közöttük, hogy a kezetekben lobogtatjátok a már lefoglalt taxiról szóló cetlit és közben folyamatosan mondogatjátok, hogy:

"Nem, nem köszi, már van taxink!" ???

Nem? Hát be kell valljam, hogy én sem. :)

Sőt a rámenősebbek, még előnyt is kovácsolnak a helyzetből. Például az egyik srác, miután közöltük vele, hogy már van taxink, szívélyesen megkérdezte, hogy melyik taxiparkolóhoz kell mennünk, majd miután válaszoltuk, már intett is, hogy "Come on, come on! Csak utánam!" és boldogan kísért bennünket a haverja taxijához... Persze mi erről mit sem tudtunk, csak akkor lett gyanús a dolog, amikor menet közben - valamivel távolabb - megpillantottam a 29-es számú taxiparkolót. Na tessék, egy pillanatig nem figyelsz oda és  már be is húztak a csőbe. Eszméletlen. :)

Kb. éjjel fél 3 lehetett, amikor beszálltunk a kissé ütött-kopott, matchbox méretű Marutiba. Egy-két helyen már a rozsda is felütötte a fejét, és nem mondom, hogy belül ne tudtam volna mire használni a porrongyot, de mindezek ellenére nagyon korrekt kis taxi volt. A hotel mindössze fél órányi autózásra található a reptértől, ám ezt az utat abszolút ne úgy képzeljétek el, mint a Ferihegy Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér - Astoria szakaszt, hanem inkább így:

Miután a fegyveresekkel őrzött kapun át elhagytuk a reptér területét, kilométerenként legalább egyszer találkoztunk 2-3 út szélen posztoló rendőrrel. Agyon unhatták magukat, ugyanis mást sem csináltak, csak ásítoztak + egykedvűen támasztották a lámpaoszlopokat, illetve az út lezárására használatos, police felirattal ellátott akadályokat. Sőt, volt olyan is, aki  nyugodtan szunyókált egy kopott széken, valamelyik kisebb utca kellős közepén. Mindeközben színes teherautók garmadáját kerülgettük, s félőrült módjára nyomtuk a dudát. :) Ez itt olyannyira természetes, hogy a teherautók hátuljára egytől-egyig fel is van festve, szép cirádás betűkkel a "Horn Please!", azaz a "Kérlek dudálj!" felirat. Elvileg ezzel figyelmezteted a sofőrt arra, hogy : "Vigyázz rám miközben épp előzök!", de be kell valljam, hogy gyakorlati hasznát tekintve vannak kétségeim. Ugyanis csúcsforgalmi időben, azaz a reggel 10-től éjjel 10-ig :) , mindenki, de tényleg mindenki nyomja a dudát. Hogy, honnan tudják eldönteni, melyik kinek szól, vagy hogy az állandó hangzavar közepette észreveszik-e egyáltalán, hogy bármi is szól körülöttük, azt nem tudom. Viszont az tény, hogy a közlekedés nap, mint nap így zajlik, tehát a dolog mégiscsak működőképes. :)

Ahogy még beljebb értünk a városba, emberek tömegei mellett haladtunk el, akik mind az utcán aludtak. De nem ám itt-ott behúzódva egy-egy kapualjba, hanem összevissza mindenféle pózban a járda kellős közepén, tereken, parkokban, úttest mellett. Ráadásul matrac, takaró és minden más nélkül. Persze az éjszakai 28 fokban nincs is nagy szükség takaróra, de azért a csupasz betonon aludni úgy, hogy semmi nincs alattad..., szegények. :( Azt hogy mennyien lehettek kb. úgy képzeljétek el, mintha az augusztus 20-i tűzijáték után, az utcákon vonuló, már jócskán oszladozó tömeg (tudjátok abban a fázisban, amikor már tempósan lehet haladni), egyszer csak lefeküdne a járdára...

Mellettük pedig a bringás riksások aludtak kisebb-nagyobb csoportokban. Mindenki a saját bringáján feküdt, ahol igazából alig van hely, szóval lógott lefelé kezük, lábuk, vagyis kinek épp milye. Na ez az, amitől szerintem még a beton is kényelmesebb. Nem tudom pontosan, de gyanítom, hogy azért aludt mindenki a biciklijén, hogy el ne lopják őket az éjszaka folyamán.

És azt még nem is mondtam, hogy az utcákat, ahol ezek a szegény emberek alszanak - meg úgy alapból az összes utcát Új-Delhiben - amerre csak a szem ellát szemét borít. Bárhová nézel, mindenütt szeméthalmok, szemétfolyók, közöttük pedig halomtól halomig vándorló, élelem után kutató tehenek, majmok és kóbor kutyák.

Nem túl szívderítő látvány, és sajnos India legnagyobb városai (pl.: Kalkutta, Mumbai) Delhihez hasonlóan mind ilyenek. Természetesen itt is vannak jómódú emberek és előkelő környékek, de csak minimális mennyiségben. A középosztály szerencsére már jóval nagyobb számban képviselteti magát, viszont ami mégis egész Delhiben uralja a városképet, az az elképesztő szegénység.

Ehhez még azt kell tudnotok, hogy Delhiben (elővárosok nélkül számolva) 14 millióan laknak, azaz csak a fővárosban másfélszer annyian, mint egész Magyarországon!!!

Bele sem merek gondolni, hogy hány ember aludhat úgy az utcán, mint ahogyan azt ezen a pár kilométeres szakaszon láttuk.

És akkor a házakban élő, de mégis nagyon szegény emberekről, a házak között, talpalatnyi területeken, fóliák és rongyok alatt sátorozó, a félbehagyott építkezések ajtó- és ablak nélküli szobáiba behúzódó, illetve a szegénytelepeken szemétből ácsolt parányi házikóiban nyomorgó emberekről még nem is beszéltem...

A fotó nem Új-Delhiben, hanem Chandigarhban készült, ahol sokkal kevesebb ember töltötte az éjszakát a szabad ég alatt. A körülmények itt teljesen mások voltak: alig volt szemét az utcán,
és majdnem mindenki alatt volt valamiféle fekvőalkalmatosság.

 De, hogy ne ilyen szomorú hangulatban érjen véget a mai bejegyzés, kicsit mesélek a taxin belüli élményeinkről is. Mondanom sem kell, hogy előre lefoglalt taxiszőrünk is az élelmesebb fajtából való volt (van itt egyáltalán másmilyen? :) ), s utunk során kétszer is bepróbálkozott a van-e már hotelünk tapogatózó kérdéssel, nem mintha nem úgy szálltunk volna be a taxiba, hogy: "A Shipra Hotelbe legyen szíves!" :) Viszont két elutasító válasz után vette a lapot, és maradtunk a család, barátok, kultúrák témánál.

Száguldásunk közbeni kedvenc pillanatom pedig a "tehén bámul minket, közben majom bámulja tehenet" volt. Mindez közvetlenül a főváros kellős közepén, egy forgalmas úttest mellett. Na most képzeljétek el, hogy mutatna ez a jelenet például a Thököly úton... :)

Ki korán kel, aranyat lel...

...vagy tetőn fürdő srácokat. :) Hamarosan kiderül, milyen izgalmakat tartogatott első indiai reggelünk, de addig is itt egy kép ízelítőül az ébredező városról.

Helyi srácok szabadtéri fürdőszobája (Új-Delhi)

"Helló Új-Delhi!" - avagy így képzelj el egy indiai repteret

A repülőúttal úgy gondoltam nem untatlak benneteket, vágjunk inkább bele egyből a közepébe.
Éjjel kettő körül érkeztünk meg Új-Delhibe. Az első három dolog, amely a reptéren rögvest szembetűnt: az a mindent beborító barna padlószőnyeg, a hihetetlenül párás (számomra leginkább állatkerti pálmaházas) :) levegő, illetve egy megmagyarázhatatlanul fura, égett jellegű, áporodott szag volt, ami mindent áthatott. Amint a terminál főbejáratán kiléptünk kiderült, hogy nem a repteret szellőztetik ritkán, ez itt a város illata... A kipufogó gáz, a nyitott csatornák, az állatok (és természetesen a hozzájuk kapcsolódó egyéb "végtermékek"), illetve az utcákat beborító temérdek mennyiségű szemét szagának bizarr egyvelege. No de ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk csak még egy kicsit a reptéren. Útlevelek rendben, csomagok megérkeztek, minden szuper, na akkor irány az Airtel (azaz, az egyik indiai mobilszolgáltató) és a reptéren belüli taxi iroda!

Az Airtel mobilboltja, vagyis inkább csak pultja, elég naturalisztikusan nézett ki. Teljesen mentes volt az ilyen típusú helyek megszokott, ultra-modern, csillogó-villogó fény-, plasztik- és üvegáradatától, illetve a mindent eladni akaró, szuper pozitív életérzést sugárzó plakátjaitól is. Valójában egy kicsit koszoskás sarok volt az egész, egy - nem kicsit - koszoskás pulttal, amit minden oldalról kisebb-nagyobb mennyiségben beborított az agyontapogatás okozta zsíros fekete kosz. Tudjátok az az "ezer éve használjuk, de mindig csak a tetejét töröljük le" jellegű, amit itthon csak 1-2 überbrutál helyen - vagy még ott sem - láthatunk, na de a reptéren tutira biztos, hogy nem. A pult mögött két szék, mellette pedig egy szögletes, szivacsos, piros kárpitos ülőalkalmatosság, amely - tisztasági fokát tekintve - pont úgy nézett ki, mintha épp most hozták volna fel a Blaha aluljáróból...

- Nem, nem, köszi, inkább állva várakozunk! ;)

Az említett két széken két öltönyös/kosztümös indiai, egy férfi és egy nő ült. A srác épp almát evett, de ez egyáltalán nem zavart őt abban, hogy kiszolgálja a vásárlókat. Egész végig nyammogott, amíg ott voltunk, viszont javára legyen mondva, hogy ennek ellenére extra gyorsan a kezünkben volt a SIM kártya. (Pedig mindenhol azt írják, hogy ez a - nálunk 20 perces - procedúra beletelik néha egy órába is.) Érdekesség, hogy itt még egy egyszerű mobilszerződéshez is igazolványkép szükséges. Szerencsére mi már előre tudtuk, hogy az ilyen-olyan indiai ügyintézéseket nagy mértékben megkönnyíti, ha van nálad egy regiment igazolványkép, szóval ezzel nem volt gond. Következhetett a taxi foglalás.

Nos ez az, amire elméletileg semmi szükség nem volna, ugyanis Új-Delhiben a város minden négyzetméterén legalább egy riksa áll, és én mondom nektek, taxiból sincs hiány. Szóval gyakorlatilag csak kimész és fogsz egyet. A probléma leginkább ott kezdődik, hogy amint kilépsz az ajtón, egy kilométeres körben vesz téged körül a "Hello Taxi! Hello Taxi, Sir! Sir, Hello Taxi! Hello Hello Taxi!" áradat. Ezer ember és mind téged akar! Ráadásul szeretnének egy kicsit belőled meggazdagodni + habnak a tortán mindegyik a "saját" hotelébe akar vinni. (Pontosabban fogalmazva abba hotelbe, aminek a tulajdonosával megállapodott, hogy ha odavisz egy turistát, akkor pár rúpiát és/vagy benzinjegyet kap fizetségül.) Tehát ha kimész, és nincs szerencséd, akkor az alkudozós huzavona után, még mindig elég drágán visznek el - ha nem figyelsz kellően, a sofőr kitűnő rábeszélő képességének köszönhetően - egy olyan hotelbe, ahová igazából nem is akartál menni. :)

Na de biztos felvetődött bennetek a kérdés: "De miért csak odakinn???", hisz Magyarországon (és rendszerint egész Európában) már rögtön a csomagátvétel után ott állnak a rokonok, barátok, névtáblások és taxisok. Igen ám, csakhogy Indiában nem mehet be bárki a reptér épületébe. Csak úgy léphetsz be a főbejáraton, ha felmutatod az ajtóban álló gépfegyveres, szép világosbarna egyenruhás rendőr néniknek és bácsiknak az útleveled + az érvényes repjegyed. Ha valamelyik hiányzik, akkor pedig "helloszia" mehetsz haza! Hihetetlenül figyelnek a biztonságra, mindent 3x átlapoznak, alaposan megnéznek, áttanulmányoznak, összehasonlítanak, egymással megvitatnak és ha mindent rendben találnak, akkor átengednek az ajtón. Ezen óvintézkedés következtében a repülőtér belülről extra nyugis (csak pár ember kószál erre-arra), és kellemes - legalábbis legtöbbször :) - lágy indiai zene szól, míg odakinn a rettentő "Taxi Sir"-ök zajonganak úgy, mint az amerikai filmekben a tőzsdén szokás, ha épp fontos árucikk van porondon.

Hű ez egy kicsit hosszúra sikerült, de most már minden fontos információt tudtok, úgyhogy végre következhet a taxi rendelés. Itt minden simán ment, kivétel, hogy a pasi kétszer akarta velünk kifizettetni a 200 rúpiát, és tette mindezt olyan ügyesen, hogy a végén már mi sem tudtuk két pillanatig, hogy fizettünk-e vagy sem. Végül csak egyszer fizettünk, és ha engem kérdeztek, akkor egyszer sem kaptunk vissza... :) Szerencsére euróban számolva csak pár centről van szó, meg most már úgyis mindegy, szóval nincs más hátra, mint irány a 29-es számú taxiparkoló!

Kora esti járat

Először arra gondoltam, hogy vessük bele magunkat egyből az indiai dzsungelbe, de aztán rájöttem, hogy ez - terveim szerint - mégiscsak javarészt fotós blog lesz, így inkább kezdődjék egy, a témához illő fotóval. ;)

Kora esti járat

Sokszor gondoltam már arra, hogy írhatnék egy blogot...

...gondoltam arra, hogy talán érdekesnek találnátok a fotóimat, és a sztorikat, melyek ezekhez kapcsolódóan időnként előbukkannak a semmiből. Persze ilyesmi minden - internetet napi szinten használó - blogokat olvasó "jómadár" fejében megfogan, majd az esetek 99%-ában úgy végződik, mint nálam, azaz sehogy. :) És hogy mindezek ellenére miért is olvasod épp ezt a kis bevezető irományt??? A válasz lehetne bonyolultabb is, de valójában igen egyszerű: életemben először Indiában jártam. :) Annak, aki - hozzám hasonlóan - soha nem járt még egy - európai szemmel nézve - ennyire más világban, lehet, hogy ez mint válasz kevés, de nem is mondok többet, inkább jöjjenek a néha vicces, néha agyament, néha bosszantó történetek egy olyan lány szemszögéből, aki életében először hagyta el Európát. Természetesen, mint a blogom címe is sugallja, a fotók sem fognak hiányozni, de mivel kis időbe telik az indiai fotóim átválogatása és feldolgozása, ezért kis türelmeteket kérem. Viszont, hogy addig se maradjatok néznivaló nélkül, régebbi fotóimból töltök majd fel időnként egy párat.