Ünnepi hangulatban

Ezzel a 24-én készült fotóval kívánok bejglis-mosolygós-masnibontogatós karácsonyt nektek! Hamarosan jönnek az újabb indiai kalandok is, csak előbb még jól kiünneplem magam. ;) Nincs is jobb ilyenkor, mint a családi vacsora után bekuckózni magunkat egy kényelmes kanapéra és élvezni a pihenést, a fenyőillatot és a finom meleg karácsonyi fényeket!

Metró vagy nem metró: az itt a kérdés

Szuper szobánkban fakultatív programokkal (Tominak alvás, Dórinak aludni próbálás) eltöltött éjszakánk után kb. 10 körül ébredtünk. Mivel én hajnal 4-töl 7:30-ig egyszerűen képtelen voltam aludni, ezért - lemondva a jó kis reggeli masala omlettről - inkább a további szunyókálás mellett döntöttem. Ez egyébként nem is csoda, hisz tegnap az egész délutánt pihenéssel töltöttük, úgyhogy inkább az az eszméletlen, hogy Tomi hogy tudta ilyen szépen végigaludni az egész éjszakát. Máig sem is értem, ellenben nagyon irigylem. :)

A reggeliző mormota visszatérte, illetve az én ágyból való kikászálódásom után elindultunk felfedezni a várost. Tervünk igazán egyszerű volt: irány a metró, amivel minden fontosabb pontot elérhetünk, a többit meg majd útközben kitaláljuk. Szeretem az efféle terveket, mert mindig sok lehetőséget és még annál is több meglepetést hordoznak magukban, meg aztán Indiában amúgy sem érdemes túlszervezni a dolgokat, hisz rendszerint úgysem alakul semmi az előre eltervezettek szerint.

A hotel ajtaján kilépve őrült meleg és a szokásos jellegzetes szag fogadott bennünket. Kipihenten, mosolygósan és kíváncsian lépdeltünk a néhol poros, néhol aszfaltos utcákon. Errefelé egyébként igen nehéz nyugodtan gyalogolni, s ennek nem csupán a hatalmas és zűrzavaros forgalom az oka, hanem a rengeteg riksa sofőr is, akiknek az a fixa ideájuk, hogy neked márpedig riksával kell közlekedned. Az ő fogalomtárukban olyan, hogy azért gyalogolsz, mert számodra ez a kellemes, nem létezik.

Gyakorlatilag 5 perc leforgása alatt 5 riksás érdeklődött - kisebb, nagyobb vehemenciával - hogy elvihet-e bennünket. Mi igazán jól álltuk a sarat, és a nemekre válaszul érkező újabb tukmálások hadát, ám befordulva a sarkon hogy, hogy nem, egyszer csak mégis egy Tuk Tuk-ossal való beszélgetés kellős közepén találtuk magunkat.

Tuk Tuk sofőrünk Új-Delhiben

Lala jó fej volt, no és kiváló marketinges, ugyanis ezernyi riksásnak mondott határozott "Nem!" után valahogy vele mégis beszédbe elegyedtünk, s ami a legjobb, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan.

Igen érdeklődő volt és lelkes, sokat mesélt a városról és az életéről. Kiderült, hogy egy lánya van, de nem is akar több gyereket, hanem a lányának szeretne mindent megadni és idővel mérnöknek taníttatni. Igen büszkén mondta, hogy van is rá pénze. Milyen érdekes, hogy eddig minden taxisunknak/riksásunknak lánya(ik) volt(ak), s annak ellenére, hogy errefelé a fiú az igazán nagy kincs a családban, úgy láttam, hogy ezek a férfiak egytől-egyig igen büszkék lányaikra, és derűs mosollyal az arcukon, boldogságtól csillogó szemekkel beszélnek családjukról.

Kérdésemre, hogy lefotózhatom-e, Lala örömmel mondott igent. Idővel észrevettem, hogy az indiaiak - szinte kivétel nélkül - nagyon boldogok, ha lefényképezik őket. Azt hiszem, hogy az ő értékrendjükben ez az elismerés és megbecsülés egy formája, ami egyben egy visszaigazolás arról, hogy ők fontos, érdekes és értékes emberek. (Ami így is van!) A minőség miatt kicsit aggódtam, mert brutál napsütés volt, de nagy örömömre azért sikerült róla 1-2 jó képet készítenem.

Napsütésről jut eszembe, hogy teljesen odáig vagyok az indiai klímáért! Új-Delhiben eltöltött napjaink alatt egy fia felhőt sem láttam az égen, és boldogan konstatáltam, hogy az időjárásnak - legalábbis az októberi időszakot tekintve - igazi magyar alföldi nyár fílingje van. Pontosabban fogalmazva a nyár azon időszakaira emlékeztet, amikor napokig egy levél sem mozdul a fákon és - rajtam kívül - mindenki esőért fohászkodik, miközben agyon izzadja magát az eszméletlenül fülledt és párás 38 fokban. Na jó bevallom, hogy az 1-es villamoson ülve, az Árpád hídtól a Stadionokig időnként még én is eljárok gondolatban egy esőtáncot.

Erről jut eszembe egy újabb "valami": szuper jó, hogy utazás előtt beszereztem egy jó kis bolyhos és meleg szabadidő felsőt, ugyanis néhol mindenhol olyan hideg van a klímától, hogy csak ebben lehet túlélni. Eddig még - kinti 40 fokok ide vagy oda - minden nap több órán át rajtam volt ez a pulcsi!

Na de visszatérve Lalához: Megsúgom nektek, hogy igazából fogalmam nincs, hogy kell írni a nevét, viszont hangzásra határozottan Lala volt még egy német számára is, úgyhogy biztosan nem az én magyar fülem csapott be. Persze az kétségtelenül biztos, hogy nem így írják... :)

Egy viccelődő és igen életrevaló fickóként képzeljétek el őt, akihez simán elmehetne marketing gyakorlatra 1-2 kisebb magyar vállalkozás, hisz határozott elképzeléseink és elhatározásunk ellenére - kb. fél óra beszélgetés után - mégis arra lyukadtunk ki, hogy a metró nem is olyan kényelmes közlekedési eszköz a városnézéshez, inkább bízzuk rá a dolgot, majd ő 200 rupiáért (azaz kb. 800 forintért) elvisz bennünket a legfőbb nevezetességekhez. Tomival összenéztünk: 800 Ft egy félnapos programért egy jó fej sofőrrel? Nos, ha már így hozta az élet, akkor bánja kánya. Indulás!

Egy kis éjszakai séta? Jöhet?

Talán mondanom sem kell, hogy az álmatlan éjszaka és hotelváltás abszolút nem volt belekalkulálva terveinkbe, de hát mit tehet az ember, pláne Indiában? Csakis azt, hogy megpróbálja humorosan felfogni az efféle akadályokat, és igyekszik az adott körülményekből kihozni a maximumot. Majd meglátjátok, hogy itt sokszor (szinte mindig) :) akkora a káosz és a fejetlenség, illetve olyan elképesztően nyakatekert helyzeteket produkál az élet, amely láttán, a mosolyogva legyintésen kívül, egyebet tényleg nem tehetsz. Szegény indiai barátunk - akit pár bejegyzés múlva ti is megismerhettek - sem tudott mást tenni, mint beletörődni a helyzetbe, pedig a hihetetlenül kalandos utazásunk miatt majdnem lekéste a húga esküvőjét. Ő most épp Ausztráliában van, és pár napja az alábbi rövidke bejegyzést írta facebook üzenőfalára: "Missing Delhi more than ever!", azaz "Jobban hiányzik Delhi, mint valaha!". Hisz Indiát az összevisszaságai ellenére is (vagy épp pont ezért) ;) , csak szeretni lehet! Én mondom neked, hogy még akkor is, ha - vele ellentétben - nem ott születtél.

Nos, azt hiszem nekünk ez a "hozd ki a maximumot a kapott helyzetből" dolog elég jól sikerült, viszont mivel éjszakai pihenésünk délután 1 és este fél 8 között realizálódott, így elveszítettünk fél napot Delhiben. Ezt egy kicsit sajnáltuk, de kompenzálásképp este 9 körül városnézésre indultunk. Azt természetesen nagyon jól tudtuk, hogy a késői órákban már nem a legbiztonságosabb a városban flangálni, de mivel átaludtuk az egész napot, ezért igen jól esett egy kis séta és nem is mentünk messzire, csak pár utcányira a hoteltől. Elöljáróban annyit, hogy ez a környék valóban sokkal kellemesebb, mint Paharganj volt, de mégis ultra-totál-brutál!

Már javában sötét volt, mikor az utcára léptünk. A közvilágítás elég foghíjas errefelé, de azért lehet látni. Többnyire. ;) Viszont, ami biztos, hogy az áramellátásban sosem lehet 100%-osan megbízni, ezért mindig jó ha van nálad egy zseblámpa.

Világításról jut eszembe, hogy repülővel leszállni Delhiben az éjszaka közepén, már önmagában is nagy élmény. Szembetűnően kevesebb a fény, mint bármely európai nagyvárosban, ezért sajnos közel sem olyan szépen kivehetőek a finom kis részletek, mint például Budapesten, ami számomra a levegőből nézve (is) csodálatos város. Viszont, ha még leszállás előtt kinézel az ablakon, akkor találsz odalenn valami egészen különleges dolgot. Az indiai-pakisztáni határt, amely arany színű gyöngysorként ragyog az éjszakában, ugyanis végig ki van világítva! Találtam róla egy űrfelvételt, amit a NASA készített. Sajnos a minősége nem a legjobb, de a lényeg szépen látható rajta. ITT tudod megnézni.
Gondoljátok el, mekkora pazarlás volna, ha a Földön minden határvonal ehhez hasonló lenne. Ennek ellenére azért az, hogy éjszakánként egy élő világtérkép rajzolódna ki a magasból elég izgalmasan hangzik, nem? Félreértés ne essék, a felvetést nem támogatom, de azért álmaimban egyszer majd elrepülök e fölött az elképzelt világ fölött. :) 

Éjszaki fotók hiányában, ma egy rendhagyó képet hoztam a Wood Castle Hotelből :)

No de még épphogy csak kiléptünk a hotel ajtaján, induljunk hát!

Rögtön a Wood Castle Hotel mellett lobogó tűz fogad bennünket. Vidáman pislákol a sötétben egy aprócska, rongyokból és fóliából épített - az utca felől teljesen nyitott - sátor közepén. A tűz körül emberek üldögélnek, körülöttük pedig össze-vissza felaggatott ruhák füstölődnek. Gondolom a frissen mosott ruha szárad így, vagy ez itt a gardrób? Bal oldalunkon egy félig kész többemeletes ház szürke tartógerendái alatt is táncot járnak a lángok. Úgy tűnik mindenhol fő a vacsora vagy épp masala tea készül, ezt nem tudom. "C" verzió: cél a melegedés, de azt hiszem ez utóbbit - a jelenlegi 28 fokban  - a közönség segítsége nélkül is bátran kizárhatjuk.

Hihetetlenül különleges ez a város, hisz az előbb említett sátrak mellett rögtön ott állnak a tipikus 4-5 emeletes városi házak, az útszéli ételárusok, illetve az - indiai szemmel nézve - igen drága éttermek és hotelek, melyek így együtt egy igazán varázslatos összképet kölcsönöznek az utcáknak.
 
A sarokra érve egy zöldcitrom árus kézzel tolható-, kerekes mini mobilboltja mellett haladunk el, majd egy sötétebb útszakaszon át a főutcára jutunk, ami dugig van emberekkel, autókkal, biciklis és motoros riksákkal, no és persze őrült dudálásból sincs hiány. A parányi üzletek mind nyitva vannak, mindenki jön-megy, van aki épp a sarki sütögetősnél vacsorázik, esetleg a hentesnél vásárol, itt-ott beszélget vagy épp krikettet néz többedmagával valamelyik garázs méretű boltocska TV-jén. Odalenn pedig, az olykor mezítlábas, olykor flip-flop-os lábredőben, kóbor kutyák szimatolnak eldobált ételmaradékok után kutatva.
Természetesen járda itt sincs, így a közlekedés minden szempontból az úttestre korlátozódik, ami úgy néz ki, hogy belül mennek az autók és a riksák, az út két szélén pedig emberfolyam hömpölyög. A gond csak az, hogy ez az egész autókból és emberekből álló folyam ide-oda "loccsan" néha, ami azt jelenti, hogy ahol az előbb még emberfolyam volt, lehet, hogy ott a következő lépésnél autóáradat lesz, úgyhogy minden egyes pillanatod feszült figyelemmel telik: ne menj az autók elé, el ne üssön valaki, neked ne menjen valaki, te ne menj neki senkinek, eközben figyeld, hogy mi zajlik körülötted (azaz óvd a táskád), és végül de nem utolsó sorban, ne veszítsd szem elől sétálópartnered. Talán mondanom sem kell, hogy ezek után olyan luxus dolgokra, mint élvezni a várost, vagy megfigyelni az apró részleteket az embernek semmi energiája nem marad. Ha viccesen szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy egy dologra tudsz csak koncentrálni, a túlélésre. ;)

Mivel ez hosszú távon igen fárasztó, ezért hamar letérünk a főútról egy mellékutcába, némi nyugalom után kutatva. Itt már valóban konszolidáltabb a helyzet, viszont amennyivel nyugisabb, annyival félelmetesebb is, ugyanis ezekben az utcákban szinte egyáltalán nincs közvilágítás. Csak a főút fényei szűrődnek át valamelyest a házak között, illetve néhol egy-egy boltocska világít, ám ezt leszámítva koromsötét van, ráadásul rengeteg kis zeg-zug és kapu nélküli kapualj van mindenfelé. Bevallom töredelmesen egy kicsit berezelős a fíling, hisz sosem tudhatod, hogy kit sodor utadba az élet. Az indiaiak összességében véve rendkívül rendes és szeretetre méltó emberek, akik nagyon kedvesen és szívélyesen bánnak a turistákkal, de azért egy Magyarországnyi lakossal bíró városban mégiscsak előfordulhat bármi. Természetes, hogy vannak ilyen és olyan emberek, alkalmak, helyzetek, fehér emberként pedig - Tomi szavaival élve - olyanok vagyunk számukra, mint a karácsonyfa. Pláne így, hogy a kb. másfél órás sétánk alatt megint nem találkoztunk egy darab turistával sem, ami azt jelenti, hogy ha végiggyalogoltunk egy-egy utcán, akkor garantáltan mi voltunk a legnagyobb attrakció. Az indiaiak egyébként szégyen- és félelemérzet nélkül képesek órákig bámulni az érdekes embereket, és fehérbőrűként garantáltan az érdekes kategóriába tartozol. :)

Viszont ezekben a bizonytalanságot sugárzó éjfekete utcákban is igen érdekes dolgokra bukkanhat az ember. Számomra a legmagávalragadóbb élmény, az utcán vasaló nők látványa volt. Szorgosan dolgoztak egy kis asztalkánál, mellettük halomban állt a vasalatlan ruha, kezük alatt pedig szó szerint égett a munka, meleg narancssárga fénnyel világító szenes vasalók képében. Teljesen szürrealis jelenet volt. A világ egyik legnagyobb városának kellős közepén az utcán vasalnak, ráadásul szenes vasalóval.
Ilyen vasalója egyébként volt a nagymamámnak kettő is, de működés közben még egyet sem láttam. Tudom, most néhányan biztos azt mondjátok, hogy ej de fiatal vagyok, hisz Ti nemcsak, hogy láttatok, de még vasaltatok is vele. :) Na fel a kezekkel, ki használt már (még) közületek ilyen vasalót?

 

Sétánk során igyekeztünk egy kört leírni a hotel körül, mondjuk én már a harmadik utcánál elvesztettem a fonalat, de gondoltam, semmi vész, hisz Tominak rendkívül jó a tájékozódási képessége, úgyhogy nyugodtan rábízhatom magam. Utunk vége felé azonban kiderült, hogy ennek az utcagubancnak a kibogozása még az ő képességeit is meghaladja. Az sem könnyített a helyzeten, hogy itt minden út totál egyforma: agyonzsúfolt, szemetes és ultrakoszos. Két verzió létezik csak: a vaksötét + a boltokkal és emberekkel tömött kivilágított. Egyszerűen képtelenség őket megkülönböztetni egymástól, pláne éjszaka. S ha ellenkező irányba mész végig, egy már bejárt útszakaszon, akkor minden teljesen újnak tűnik, azaz helyismeret és tapasztalat hiányában az intuíciókon alapuló tájékozódás teljes mértékben kizárt. Amikor már nagyon belekeveredtünk a dologba, egymás után négy riksást is megkértünk, hogy vigyen vissza bennünket a hotelbe, de mindegyikőjük azt válaszolta, hogy ne haragudjunk, de nem tud, mivel fogalma sincs merre kell menni. Pedig még névjegykártya is volt nálunk, rajta mindenféle szükséges adattal, plusz egy minitérképpel... Végül megjelent mentőangyalunk egy jól szitualt, fehér robogós fickó képében, aki készségesen igazított minket útba, s ezek után gyalogosan 10 perc alatt vissza is értünk szálláshelyünkre. Egyből megismertem az utcát a sarkon alló zöldcitrom árus srácról. Ne kérdezzétek mi lett volna, ha arrébb tolja a kis kocsiját... :) Na persze akkor is rájövök, hogy ide jöttünk, csak nem olyan gyorsan. (Tomi persze ekkor már rég tudta hol vagyunk.) :) Visszatérve a szuper vacsora után, még egy kicsit neteztünk az ebédlőben, azaz csapatunk férfi tagja hotelt keresett az általam csak Kardigánnak hívott Chandigarhban, én "minden oké, aludjatok nyugodtan" leveleket írtam a családnak. Eközben egyszer csak ott termett előttem a pincér srác, egy kis szájfrissítő cukorka-izét hozott, amit az indiaiak minden étkezés után örömmel rágcsálnak. Hiába mondtam, hogy nekem éppen elég szájfrissítő az előttem lévő Kingfisher - azaz a legfinomabb indiai sör - is, a tulaj a háttérből csak erősködött, hogy szuper jó ez, próbáljam ki. Kinyitottam a kis zacskót, majd a számba szórtam az apró zöld növénydarabkákból és színes cukorbogyókból álló mixet. Mintha egy wc illatosító rudat szopogattam volna. Igazán köszi srácok, hogy gondoltatok rám...

Tyűűű, de jó hogy maradt még egy kicsi a sörömből! :)

Csak nehogy véletlenül egy perc is unalmasan teljen (2.rész)

...avagy hogy tegyük izgalmasabbá saját napjainkat, egy már eleve igen kalandos városban. :)

Miután újra célba vettük a már oly sokat emlegetett szomszéd hotelt, és a halott emberes történet is "Happy End"-del zárult, úgy gondoltuk, ma már semmi különös nem történhet. 30 fok, napsütés, kék szürke ég, karikás, de az örömtől annál csillogóbb szemek (hisz az övtáska újra a derekamon), mi kell még? Hát... mondjuk egy GPS, esetleg egy idegenvezető, vagy valamiféle isteni sugallat, ugyanis a hotelt sehol sem találjuk. Nem is értem, a térképen olyan egyszerűnek tűnt, de élőben valamiért jóval bonyolultabb a helyzet. Nehezítő tényező például, hogy bár a főbb utaknak van nevük, a mellékutcák sokszor névtelenek. De ha esetleg még is kaptak nevet, akkor azt senki nem használja és/vagy sehová nincs kiírva. No de semmi vész, hisz a helyiek mindig rendkívül kedvesen és segítőkészen igazítják útba az eltévedt vándort. Ha megkérdezed tőlük, hogy merre tovább, akkor szépen mosolyogva mutatnak valamelyik irányba és mondják, hogy "Yes, Sir! Yes, Yes! This way." A gond csak az, hogy akkor is ezt teszik, amikor fogalmuk sincs mi a válasz a kérdésre. :)
Indiában egyébként mindenki rendkívül jól kommunikál angolul, viszont ha véletlenül valaki olyantól kérsz útbaigazítást, aki egyáltalán nem beszéli a nyelvet, no akkor van igazán gond, ugyanis  legtöbbször ő is azt a választ adja, hogy "Yes! Yes!", miközben valamilyen irányba mutogat. Teszi mindezt úgy, hogy igazából halvány lila gőze sincs arról, hogy mit kérdeztél. Ráadásul olyan határozottak és meggyőzőek tudnak lenni, hogy egy percre sem tör rád a bizonytalanság érzése. :)

Egy szó mint száz, az eltévedés garantált! Ne feledd, ha erre felé jársz: Nem lehet elégszer megkérdezni a helyes irányt! :) Ami jó, hogy ez egyáltalán nem bosszantó, hanem inkább nagyon vicces. Mi mindig igen jót mulattunk ezeken a kérdezősködős jeleneteken, hisz már előre tudtuk, hogy kb. 40% az esélye annak, hogy a megfelelő választ halljuk majd, és kb. 60%, hogy valamilyen fals információhoz jutunk. Közben pedig mindig megpróbáltuk kitalálni, hogy ez most épp a félrevezető vagy a hasznos kategóriába tartozó beszélgetés/hadonászás-e. :)

Nem-nem, ez nem egy sétálóutca, csak mivel szinte sehol nincs járda, ezért kénytelenek a gyalogosok is az úttesten közlekedni. (Pahargaj - Új-Delhi)

Körülöttünk hatalmas káosz, de minden bizonnyal a helyiek szemében ez csupán a teljesen normális hétköznapi élet. Épp egy utcai wc mellett haladunk el, aminek a bal sarkában egy férfi vizel. A nőkre nem nagyon gondoltak, ez a full panorámás megoldásból azonnal látható. (Csak egy kis "u" alakú bódé az egész.) Figyelem! Most nagyot lépünk! - át a mellette elterülő "pocsolyán", amit kisebb-nagyobb folyamok táplálnak. Közvetlenül a toalett mellett utcai batura (egy olajban sült, felfújt indiai kenyérféle) árusok sütögetnek hatalmas kondérjaikban. Húgyszaggal keveredő frissen sült kenyérillat tölti be a környéket. Járda csak szakaszonként fedezhető fel, de ott sem járható, így az autók, Tuk Tuk-ok és riksák között lavírozunk. Biztonsági szempontból pont úgy érzem magam, mintha valami extrém túlélőtúra keretében az M7-en sétálnék.

Hát ez meg mi? Egy ismerős arc!

Akkora volt rá az esély, mint a lottó ötösre, de mi mégis belebotlunk (az előző bejegyzésben megismert) újdonsült barátunkba, aki felocsúdva a meglepetésből, hogy újra megkerültünk, szívélyesen megmutatja, hol a keresett objektum és közben azt is hozzáfűzi, hogy ha hotelt keresünk, akkor ne ebben a környékben gondolkodjunk, mert ez egy jó kis szegénynegyede a városnak. Hiszünk neki, mert semmit nem akar ránksózni, se a sógor szállodájának a címét, se egy másik városrészben lévő étterem szórólapját, se semmit. Amikor B tervünket, azaz a Channa Market közelében található Wood Castle Hotelt említjük neki, egyetértően bólogat, majd kedvesen meginvitál bennünket reggelizni a sarki büfébe. Rendkívül jó fej, de úgy döntünk, hogy ezt most kihagyjuk, ugyanis fáradtságunk teljesen felülírja az éhségünket, meg minden mást is.

Mielőtt visszamennénk a hátizsákokért, azért még mindenképp benézünk a már oly rég keresett Lal's Haveli Hotelbe, hisz alig pár háznyira van innen, és engem (lelkes hobbifotóst) ez a tetőterasz dolog csak nem hagy nyugodni. :) Mérleg: rosszabb, mint amiben aludni próbáltunk, de a tetőterasz tényleg szuper! Pár fotó (most már tudjátok hol készült az élet a város felett c. sorozatom) ;) és egy masala tea után indulás vissza a cuccokért.

Ez az a fotó, ami bár egyáltalán nem szép, mégis a leginkább visszaadja Paharganj igazi hangulatát (Új-Delhi)

Be a hotelbe, le a csomagokkal, majd kicsekkolás + az esti üvegtáblás incidens anyagi fedezetének letétele. Az utcára kilépve fél perc sem telik bele és már van is egy riksánk. Alkudozás, 100 helyett 90 rúpia. Szuper! Indulás! Három méterrel arrébb VILLÁMCSAPÁS!

Stop! Stop!

Nincs a derekamon az útleveles övtáska! Te jó ég, a nagy háti övcsatja!!! Biztos miközben szálltunk be a Tuk Tuk-ba, és vettem le a nagy vacak táskát, a kicsi leesett rólam! Lélekszakadva rohanok vissza a hotel elé, de sehol semmi... Hogy is lenne? Akkora a forgalom, hogy itt egy másodpercig nem marad semmi a földön, nemhogy egy szép, tisztaságtól csillogó övtáska. Természetesen senki nem látott semmit. :( Hotelbe be. Hirtelen jött távozásunk ellenére igazán aranyosak, szétnéznek a recepció környékén, majd Tomit felkísérik egykori szobánkba, de semmi... :(

Teljes kétségbeesés, remegés, "Te jó ég!" érzés. Most mi lesz? Követség, várakozás, magyarázkodás, telefonok, papírtöltögetés és még ki tudja mi... Helló útlevél, viszlát EU TB kártya, isten veled oltási kiskönyv, agyő személyigazolvány...

Hogy lehetek ilyen gondatlan? Miért kell egyszerre 2 dolognak lennie a derekamon??? :( Kétségbeesett arccal állok a hotel ajtajában. A csodában bízva kifelé bámulok, az utca aszfaltját fürkészve, majd a mellettem álló személyzetis pasit nézem szomorú szemekkel, valamiféle feloldozásra várva. Ő együttérzően strázsál mellettem, majd hirtelen megkérdi, hogy néztem-e már a nagy hátiban. Semmi sansz, reggel óta ki sem nyitottam. :( - majd a kis hátimra mutogat. Ááá, esélytelen, de abba csak belenézek, mert napközben többször is kivettem belőle ezt-azt.

Te jó ég!!! Rögtön a tetején, ott van szépen belehajtva az övtáska! Neee, ezt el sem hiszem! :)

Történt ugyanis, hogy mielőtt felvettük nagy málháinkat, én még elszaladtam a mosdóba és ezek szerint levettem az övtáskámat. Sőt nemcsak, hogy levettem, hanem még gondosan a hátizsákomba is tettem, nehogy - az asztalra, vagy máshová letéve - ottfelejtsem azt. Hogy lehetek ilyen figyelmes??? Ráadásul tudat alatt. :)

Ezen a képen jól látszik, hogyan is néznek ki, a már emlegetett fekete víztartályok közelebbről. Az a piros valami ott középen, pedig egy tipikus indiai gázpalack. (Paharganj - Új-Delhi)

Belül már végtelen örömáradatban úszunk, de arcunk még az előbbi rémületet tükrözi - így szállunk vissza a riksába, amellyel a sofőr srác aranyosan megvárt bennünket. Na most már tényleg irány a Channa Market!
Száguldunk, mint a félőrült, ráadásul, ha megáll valahol a forgalom, akkor mi olyan későn fékezünk, hogy minden alkalommal az az érzésem, most fogjuk épp telibe kapni az előttünk álló Maruti, Tuk Tuk, vagy bringás riksa hátulját. Félelmetes. :)

Útközben színes képek sora cikázik előttünk: Egy férfi, akit a feje búbjától a kis lába ujjáig fehér hab borít, ugyanis épp fürdik a soksávos főút melletti járdán. Az út szélén, a házak közötti zugokban, szemétből és rongyokból épített parányi sátrak sorakoznak, melyekben háziasszonyok főzőcskéznek békésen, miközben pucér csemetéik alig 1-2 méterre a száguldó autóktól játszadoznak. A kereskedők apró garázs méretű boltjaikban kínálják színes portékáikat, itt-ott földön ücsörgő gyümölcsárusok, amerre a szem ellát szemét és kóbor kutyák. Amott meg - valami piacszerű zsúfoltságban - fehér tyúkok várnak sorsukra, kis négyszög alakú ketreceikben, egymásra pakolva.

Sofőrünk egy igen szerény fiatal férfi volt. Társaival ellentétben, ő nem akart bennünket folyamatosan egy másik hotelre vagy valami egyéb nagyon hasznos dolgokra rábeszélni, sőt igazság szerint egész úton egy szót sem szólt, csak szépen rendben elvitt bennünket a Wood Castle Hotelbe. Egy helyen véletlenül rossz irányba mentünk, ott szegénynek ki kellett szállnia és vissza kellett tolnia pár méternyit a megpakolt járművet, mivel csak így volt esély megfordulni az igen szűk és zsúfolt útszakaszon. Azért ez nem gyenge mutatvány: 2 ember, 2 bazi nagy táska + 1 motoros riksa, szemben az ő igen alacsony és cingár termetével. A végén kapott is tőlünk 110 rúpiát (a 100-ról lealkudott 90 helyett). Látszott rajta, hogy mennyire meglepődött, és az is, hogy mennyire örült. :) Nagyon megköszönte és boldogan hajtott tovább. Igazán megható volt ezt látni, s én legjobban az ő örömének örültem, közben pedig arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nem mindig csak azok részesülnek jutalomban, akik erőszakos, akarnok módon törtetnek előre, hanem néha azok is, akik szépen csendben, a lehető legnagyobb odafigyeléssel és szeretettel, becsületesen végzik munkájukat.

A hotel recepcióján kényelmes kanapék és ajándék ásványvíz várt ránk. (De ezt az előző bejegyzésből már rég tudjátok.) Nem sokkal később egy szuper reggeli, majd hihetetlenül jó alvás következett, extra kényelmes és igen csendes szobánkban. Most már biztos, a költözés a lehető legjobb döntés volt!


Következő alkalommal éjjeli sétára hívlak titeket, a még este 9-kor is hangyabolyként nyüzsgő városba.

Csak nehogy véletlenül egy perc is unalmasan teljen (1.rész)

...avagy hogy tegyük izgalmasabbá saját napjainkat, egy már eleve igen kalandos városban. :)

Körülbelül délelőtt fél 11-et mutatott az óra, amikor a Wood Castle Hotel kellemes és csendes recepcióján, egy kényelmes kanapén ajándék vizet iszogatva, a délelőtt eseményein töprengtem. Szinte hihetetlen, hogy mennyi minden történt velünk, pedig még csak 2,5 óra telt el azóta, hogy először kiléptünk „majdnem ablaktalan" exhotelünk ajtaján. Nos igen... az "ex" szócskából talán már ki tudjátok következtetni a mai nap fejleményeit, no de ne szaladjunk ennyire előre. :)

A tegnapról mára virradó hangulatos éjszakánkat a borzasztó fülledt meleggel párosuló levegőtlenség és közvetlenül az ágyat fújó klíma sem tette komfortosabbá. Sajnos utóbbit - túlélésünk érdekében - ha csak 10 percekre is, de kénytelenek voltunk használni. A kialvatlan ébredést követően csak ültünk az ágyon és néztünk magunk elé. Fogalmunk sem volt, mi tévők legyünk, hisz jelenlegi hotelünket még otthonról előre lefoglaltuk és természetesen - jó cserkész módjára - ki is fizettük. Összesen három éjszakát terveztünk itt tölteni, azaz még kettő vár ránk. Bármely oldalról is vizsgáltuk a kérdést, folyamatosan arra lyukadtunk ki, hogy duplán hotelért fizetni rögtön az első két napon nem a legjobb ötlet. Ellenben a hosszú utazás után, ahhoz, hogy nyakunkba vehessük és felfedezhessük a várost, nagy szükségünk volna egy igazi alvásra. Cirka egy órányi dilemmázás után a kérdés eldőlni látszott, nyert az alvás. Felkerekedtünk hát, hogy megnézzünk egy pár utcányira lévő hotelt, amit már az otthoni keresgélés során is nagyon szimpatikusnak találtuk, a tetőteraszon lévő szabadtéri étterme miatt.

Az utcára kilépve párás hőség és a tegnap estéről oly jól ismert jellegzetes szag fogadott bennünket. Bár semmi köze hozzá, engem mégis leginkább a - gyermekkoromat idéző - csirkevágás utáni tollperzselés szagára emlékeztetett. Talán azért, mert az a szag is meleg és megmagyarázhatatlanul fura volt egyszerre. Mivel a hotelben hermetikusan el voltunk zárva a külvilágtól, ezért ez most újra olyan erővel hatott, mint első alkalommal.
India fővárosában nem csak a szagok, hanem a látvány is teljesen más, mint amit a magyar szem megszokott. Amerre a szem ellát szürkés-barnás-rózsaszínes betondzsungel. Mondjuk ez még akár ismerős is lehet (Miskolcról és Kőbányáról érkezők előnyben) ;) , viszont itt minden fakó és kopott, vagy legalábbis annak tűnik, ugyanis egy vastag szürke paplan borítja az egész várost. Ezen keresztül még az ég kékjét is alig lehet látni. A hatalmas szmogfelhő minden nap, reggeltől estig ott ül Új-Delhin, amit tulajdonképpen nem is csodálok, hisz folyamatosan giga dózisban kerül mindenféle égéstermék a levegőbe pl. az autókból, motorokból és a mindennapos utcai szemétégetésből, hogy csak a legszembetűnőbbeket említsem. No és persze a klíma sem épp olyan, mint a Kárpát-medencében.

Új-Delhi Paharganj városrésze fent: szmog, füst és az elmaradhatatlan fekete víztartályok

Sétánk során az első mély nyomot hagyó élményem, egy, a járda közepén alvó, félkezű, féllábù férfi volt, aki hanyatt feküdt és egy fehér kendővel volt letakarva az arca. Ezek szerint itt nem csak éjszaka alszanak az utcán, hanem nappal is? Olyan hihetetlen, hogy még egy sarkot sem keresett magának, hanem a reggeli forgatagban, a tűző napon, a járda kellős közepén alszik. E gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor Tomi kisvártatva megszólalt: „Láttad? Meghalt. Itt így megy ez. Majd valaki egyszer elviszi innen...” 

Percekig szóhoz sem jutottam. Azt, hogy ez így, ebben a formában létezhet, egyszerűen fel sem tudtam fogni. De sok időm nem volt belemerülni - egyre több kérdést és kételyt felvető - gondolataimba, ugyanis hamarosan barátunk akadt, egy fiatal indiai férfi személyében, aki egyik pillanatról a másikra lépett oda hozzánk, és - mintha ez lenne a lehető legtermészetesebb - velünk folytatta útját. Csodák-csodája semmit nem akart eladni nekünk, csak érdeklődve kérdezősködött, hogy: Honnan jöttünk? Hogy tetszik India? Miket szeretnénk megnézni? stb. Csinos inget és nadrágot viselt, látszott rajta, hogy sokkal jobb körülmények között él, mint az átlag indiaiak.

 

Az öltözködésről jut eszembe, hogy errefelé mindig mindenki nagyon figyel a kinézetére. Még a legszegényebb férfiak is ingben és szépen vasalt nadrágban járnak, a teljesen egyszerű hétköznapokon is. Lehet, hogy kicsit koszosban, vagy régimódiban, de mégis látszik rajtuk az igyekezet, hogy szeretnének jól öltözöttek lenni. Senkin nem lehet kinyúlt, szakadt, fakó pólókat vagy mackónadrágot látni. Természetesen most nem a legnagyobb nyomorban élőkről beszélek, akiknek semmijük nincs, hanem az átlagos, alacsonyabb kasztból származó, szerényebb körülmények között élő indiaiakról.

Nagyvárosi élet Új-Delhi egy szegényebb negyedében, Paharganjban. 
(Ezeken az utcákon sétálunk a mai bejegyzésben.)

Na de hol is tartottunk? Ja igen, a srác aki mellénk szegődött. Nos, neki igen szép inge és nadrágja volt, ez egyből feltűnt. Már hosszú percek óta beszélgettünk és bandukoltunk hármasban, amikor egyszer csak hatalmas villámcsapás:

Az útlevelem! + A pénzem, oltási papírom, személyim! – merthogy mindezeket egy kis lapos övtáskába tettem, arra gondolván, hogy azt majd mindig szépen a derekamon hordom (a pólóm alatt), hogy nehogy elvesszen...

A párnám alatt maradt minden! Te ég! Hogy lehetek ilyen feledékeny??? Szerencsére pénz nem sok van benne, na de a többi!? Jajj!

Szegény srác, nem tudom, mit gondolhatott, amikor mi se szó, se beszéd sarkon fordultunk és eltűntünk, de akkor nem is nagyon gondolkodtunk ezen, csak rohantunk vissza a hotelbe: el az aprókavics pakoló és fejen kosárban cipelő építkezési munkások mellett, el a régi moziépület mellett, el a halott férfi mellett (amin már jó pár légy is tanyázott), végül pedig fel a szobába.

Minden oké! Megvan! :) Kő leesik, irány a másik hotel felé!

Itt kell elmondanom, hogy aggodalmunk a tegnap este történtek miatt volt igen nagy. Azok után, hogy legalább ötször jártak a szobánkban borravaló után ácsingózva, úgy tűnt, hogy a személyzet egy kis pénzért bármire képes, ráadásul még a fejük sem volt valami bizalomgerjesztő. És ugye minden a párnám alatt, azaz a lehető legrosszabb helyen, hisz, ha eszükbe jut rendbe tenni az ágyat akkor... passz.

Persze a legjobb kérdés, hogy miért tettem az övtáskámat a párna alá. Őszintén szólva fogalmam sincs. Tegnap este hulla fáradtan valahogy ez jött... De a lényeg, hogy minden rendben, szóval indulás! :) (újra)


Mostanra már tényleg nem hagyott nyugodni a tény, hogy első napom legelső élménye Új-Delhiben egy halott férfi volt. Szomorú, megrázó és rengeteg kérdést felvető élmény. Miközben ezen gondolkodtam, harmadszorra is elhaladtunk mellette... és te jó ég, igazam volt! Mégsem halt meg!!! :) Már egy másik pózban feküdt! Örülök. Nem is olyan brutális ez a város! (de az!)

Ettől függetlenül - az eddig látottak alapján - úgy gondolom, hogy Tomi véleménye erről a "halál a város utcáin" dologról egyáltalán nem volt valóságtól elrugaszkodott, de szerencsére itt most nem erről volt szó. Annak is örülök, hogy nem kellett emiatt halálra ijesztenem benneteket a mai beszámolómmal. :) ;)

Viszont a napnak (és izgalmaknak) még messze nincs vége. A következő bejegyzésben folyt. köv. :)

Irány az ágy!

Amint kiszálltunk a taxiból, már ott is termett két egyenruhás londiner, akik segítőkészen cipelték be súlyos hátizsákjainkat a recepcióra. Mezítláb csattogtak keresztül a hatalmas vízszőnyegen, ami a márványszerű kőpadlót borította. A takarítók épp a felmosásnál tartottak, de gyanítom, hogy a befejezés előtt még egy jó kis vízifocimeccsel akarták feldobni unalmas éjszakájukat, legalábbis a víz mennyisége kétséget kizáróan erre utalt. :)

A recepciósok igazán kedvesek voltak, gyorsan kitöltötték a vaskos kódexet, amibe a mindenkori szállóvendégek személyes adatait rögzítik, majd kb. 10 perc múlva már fenn is voltunk a szobánkban, ahol hamar kiderült, hogy egy darab ablak sincs... A lakberendezők ellenben egy ügyes húzással orvosolták a problémát, ugyanis a sötétítőfüggöny itt is ugyan olyan szépen volt feltéve az egyik falra, mint bárhol máshol, csak épp ablak nem volt mögötte. Minden bizonnyal ez az a szoba, ahová azokat az embereket teszik, akiket félnek egy helyiségbe zárni egy üvegablakkal. :) Történt ugyanis, hogy a hotelba való becsekkolás után, a mosolyogva "Thank you!" mondás közepette, Tomi véletlenül nekiment a pult mellett némán ácsorgó információs táblának, amely egy pillanat múlva baromi nagy csattanás kíséretében zuhant a frissen felmosott padlóra. Természetesen a rajta lévő üveglap sem élte túl az incidenst. Próbáltuk kifizetni, de nem hagyták, állítólag majd holnap megbeszéljük. Biztos előtte lecsekkolják a szobaablakunkat is. :)

No igen, merthogy mégis van szobaablakunk.

A balszerencsés véletlen ellenére a recepciósok igen segítőkészek voltak, így hamar egy szinttel feljebb, egy "full panorámás" szobában találtuk magunkat. Persze überelni ezt is lehetett volna, mondjuk egy olyan ablakkal, amit ki is lehet nyitni. (A jelenlegit gyakorlatilag egy falba applikált, eszméletlenül koszos üveglapként képzeljétek el.)  A szobánk egyébként egészen jól nézett ki, bár teljesen más volt az összkép, mint azt a weboldalukon lévő fotók alapján bárki elképzelné. Minden jóval kopottabb, koszosabb, öregebb volt. Helyenként ilyen-olyan folyások a falon, az ágyneműn mindenféle ismeretlen eredetű foltok, az ágy alatt pedig - ha engem kérdeztek - még sohasem takarítottak. A fürdő teljesen korrekt volt, kb. mint a mátrafüredi diáktáborban a 90-es évek elején.
Ráadásul mindez egy - indiai viszonylatban nézve - erősen közép árkategóriás hotelben. Gondolom bennetek is felmerült a kérdés, hogy ha ez ilyen, akkor milyen lehet a többi??? Pár bejegyzés múlva ez is kiderül. ;)

Kilátás a hotelszobából (Új-Delhi)

A második szobába való gyors átköltözésünk után non-stop szólt a csengőnk. Igen-igen, jól olvassátok, az indiaiak valamiért nagyon szeretik a csengőket, olyannyira, hogy képesek minden hotelszobába felszerelni egyet és ha jön a személyzet, akkor nem kopog, hanem csenget. A hangerőt tekintve sem bízzák a véletlenre a dolgot: a zuhany alatt is tutira meghallod, ha valaki jön, viszont ha épp ott állsz az ajtó mellett..., nos akkor azt hiszem nem túl őszinte a mosolyod.

 

Először érkezett két víz, amit a srác minden szemrebbenés nélkül, ott helyben ki akart fizettetni velünk, pedig 2 üveg víz eleve benne volt a szobaárban. De még ha nem is lett volna benne, akkor sem ott helyben (a szobában) kell fizetni, hanem szépen hozzáírják a számlához. Meg kell hagyni ügyes próbálkozás volt, de ez most nem jött be.
Pár perccel később kaptunk pár napilapot, azután bejöttek még kétszer ilyen-olyan indokkal, végül csengetett egy srác, aki elkezdett magyarázni, a tv távirányítóját a bal kezében tartva, a jobbal a készülék felé mutogatva, hogy: "Ez a kettő itt összetartozik ám! ...és nézzétek, ott az a szép piros gomb, nahát az az „on”, míg ezekkel a kis nyilacskákkal a programokat tudjátok kapcsolgatni."
No komment.
Talán azt mondanom sem kell, hogy minden bejövetel után elég nehezen akarózott nekik kifelé menni, de ami a legkeményebb, hogy volt olyan is, amikor egyszerre hárman voltak a szobában és nagyon fontosnak látszódva tettek-vettek körülöttünk, mi meg hajnal 4-kor azt sem tudtuk, hogy most mi van, meg hogy miért nem hagynak már minket végre pihenni. Amikor rájöttünk, hogy ennek a borravalóért folytatott hadjáratnak - ami egyébként egyik alkalommal sem járt sikerrel - soha nem lesz vége, akkor szépen megmondtuk, hogy:
"Na, mostantól aztán se ki, se be!" De leginkább "se be"... :)

Az éjszaka is elég eseménydúsan telt, ugyanis ezek a hoteles srácok végig ott tanyáztak az ajtónk előtt. Láblóbálva ültek a kis asztalkájukon és unalmukban végig beszélgettek, csörögtek-zörögtek, telefonról zenét hallgattak. Eközben a felső emeletről időnként baromi hangos kalapálás hallatszott, míg a hatalmas visszhangzó aulából (ahol a recepció is volt) non-stop telefoncsörgés adta mindehhez az alaphangot.

Az egész éjszakát félig éber, félig alvó állapotban töltöttem, míg egyszer csak valami hirtelen jövő hatalmas zajra végleg fel nem ébredtem.
Ránézek a falon lévő mutatós órára: 6:10. Ülök, gondolkodom, majd tanácstalanul visszahanyatlom az ágyba.
Te jó ég, végigaludtuk az egész napot? Vagyis... nem is tudom. Most reggel 6, vagy este 6 van???
Pár perc múlva Tomi is felébred a szörnyű kopácsolásra, ő pontosan tudja a választ: reggel 6. 
Azaz kemény két órát pihentünk és ahogy hallható, itt nem is nagyon fogunk többet...

Időeltolódás, alig alvás, kifacsart mosogatórongy érzés. Na most mi legyen???

Varázslatos világ a zűrzavaros város felett

Pár napja már láthattatok egy képet a város feletti életről. Ma egy újabb fotót hoztam, szintén Új-Delhiből, amin egy kislány bringázik vidáman a szomszéd ház tetején. :) Azt hiszem mondanom sem kell, mennyire meglepődtem, amikor először megpillantottam őt. Majd elgondolkodva arra a következtetésre jutottam, hogy egy ilyen elképesztően kaotikus közlekedési morállal bíró városban, talán más lehetőség nincs is a gyakorlásra, csak a tetőterasz. Esetleg még egy-két park (ha van egyáltalán a közelben), de oda meg már kell egy felnőtt, aki kézen fogja és leviszi a lurkókat.

Ti mit gondoltok, hol lehetne még gyerekfejjel egy ekkora városban bringázni?

Tetőn bicikliző kislány (Új-Delhi)

India, én így szeretlek... :)

0-24 ATM - zárva (Shimla)

Élet és álom az éj lepte utcákon (Új-Delhi)

Gondoltátok volna, hogy a rettentő taxiszőrök (forradalmian új magyarosított verzió, na milyen?) :) , akikről a múltkor meséltem, még akkor sem adják fel a küzdelmet, ha úgy száguldotok át közöttük, hogy a kezetekben lobogtatjátok a már lefoglalt taxiról szóló cetlit és közben folyamatosan mondogatjátok, hogy:

"Nem, nem köszi, már van taxink!" ???

Nem? Hát be kell valljam, hogy én sem. :)

Sőt a rámenősebbek, még előnyt is kovácsolnak a helyzetből. Például az egyik srác, miután közöltük vele, hogy már van taxink, szívélyesen megkérdezte, hogy melyik taxiparkolóhoz kell mennünk, majd miután válaszoltuk, már intett is, hogy "Come on, come on! Csak utánam!" és boldogan kísért bennünket a haverja taxijához... Persze mi erről mit sem tudtunk, csak akkor lett gyanús a dolog, amikor menet közben - valamivel távolabb - megpillantottam a 29-es számú taxiparkolót. Na tessék, egy pillanatig nem figyelsz oda és  már be is húztak a csőbe. Eszméletlen. :)

Kb. éjjel fél 3 lehetett, amikor beszálltunk a kissé ütött-kopott, matchbox méretű Marutiba. Egy-két helyen már a rozsda is felütötte a fejét, és nem mondom, hogy belül ne tudtam volna mire használni a porrongyot, de mindezek ellenére nagyon korrekt kis taxi volt. A hotel mindössze fél órányi autózásra található a reptértől, ám ezt az utat abszolút ne úgy képzeljétek el, mint a Ferihegy Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér - Astoria szakaszt, hanem inkább így:

Miután a fegyveresekkel őrzött kapun át elhagytuk a reptér területét, kilométerenként legalább egyszer találkoztunk 2-3 út szélen posztoló rendőrrel. Agyon unhatták magukat, ugyanis mást sem csináltak, csak ásítoztak + egykedvűen támasztották a lámpaoszlopokat, illetve az út lezárására használatos, police felirattal ellátott akadályokat. Sőt, volt olyan is, aki  nyugodtan szunyókált egy kopott széken, valamelyik kisebb utca kellős közepén. Mindeközben színes teherautók garmadáját kerülgettük, s félőrült módjára nyomtuk a dudát. :) Ez itt olyannyira természetes, hogy a teherautók hátuljára egytől-egyig fel is van festve, szép cirádás betűkkel a "Horn Please!", azaz a "Kérlek dudálj!" felirat. Elvileg ezzel figyelmezteted a sofőrt arra, hogy : "Vigyázz rám miközben épp előzök!", de be kell valljam, hogy gyakorlati hasznát tekintve vannak kétségeim. Ugyanis csúcsforgalmi időben, azaz a reggel 10-től éjjel 10-ig :) , mindenki, de tényleg mindenki nyomja a dudát. Hogy, honnan tudják eldönteni, melyik kinek szól, vagy hogy az állandó hangzavar közepette észreveszik-e egyáltalán, hogy bármi is szól körülöttük, azt nem tudom. Viszont az tény, hogy a közlekedés nap, mint nap így zajlik, tehát a dolog mégiscsak működőképes. :)

Ahogy még beljebb értünk a városba, emberek tömegei mellett haladtunk el, akik mind az utcán aludtak. De nem ám itt-ott behúzódva egy-egy kapualjba, hanem összevissza mindenféle pózban a járda kellős közepén, tereken, parkokban, úttest mellett. Ráadásul matrac, takaró és minden más nélkül. Persze az éjszakai 28 fokban nincs is nagy szükség takaróra, de azért a csupasz betonon aludni úgy, hogy semmi nincs alattad..., szegények. :( Azt hogy mennyien lehettek kb. úgy képzeljétek el, mintha az augusztus 20-i tűzijáték után, az utcákon vonuló, már jócskán oszladozó tömeg (tudjátok abban a fázisban, amikor már tempósan lehet haladni), egyszer csak lefeküdne a járdára...

Mellettük pedig a bringás riksások aludtak kisebb-nagyobb csoportokban. Mindenki a saját bringáján feküdt, ahol igazából alig van hely, szóval lógott lefelé kezük, lábuk, vagyis kinek épp milye. Na ez az, amitől szerintem még a beton is kényelmesebb. Nem tudom pontosan, de gyanítom, hogy azért aludt mindenki a biciklijén, hogy el ne lopják őket az éjszaka folyamán.

És azt még nem is mondtam, hogy az utcákat, ahol ezek a szegény emberek alszanak - meg úgy alapból az összes utcát Új-Delhiben - amerre csak a szem ellát szemét borít. Bárhová nézel, mindenütt szeméthalmok, szemétfolyók, közöttük pedig halomtól halomig vándorló, élelem után kutató tehenek, majmok és kóbor kutyák.

Nem túl szívderítő látvány, és sajnos India legnagyobb városai (pl.: Kalkutta, Mumbai) Delhihez hasonlóan mind ilyenek. Természetesen itt is vannak jómódú emberek és előkelő környékek, de csak minimális mennyiségben. A középosztály szerencsére már jóval nagyobb számban képviselteti magát, viszont ami mégis egész Delhiben uralja a városképet, az az elképesztő szegénység.

Ehhez még azt kell tudnotok, hogy Delhiben (elővárosok nélkül számolva) 14 millióan laknak, azaz csak a fővárosban másfélszer annyian, mint egész Magyarországon!!!

Bele sem merek gondolni, hogy hány ember aludhat úgy az utcán, mint ahogyan azt ezen a pár kilométeres szakaszon láttuk.

És akkor a házakban élő, de mégis nagyon szegény emberekről, a házak között, talpalatnyi területeken, fóliák és rongyok alatt sátorozó, a félbehagyott építkezések ajtó- és ablak nélküli szobáiba behúzódó, illetve a szegénytelepeken szemétből ácsolt parányi házikóiban nyomorgó emberekről még nem is beszéltem...

A fotó nem Új-Delhiben, hanem Chandigarhban készült, ahol sokkal kevesebb ember töltötte az éjszakát a szabad ég alatt. A körülmények itt teljesen mások voltak: alig volt szemét az utcán,
és majdnem mindenki alatt volt valamiféle fekvőalkalmatosság.

 De, hogy ne ilyen szomorú hangulatban érjen véget a mai bejegyzés, kicsit mesélek a taxin belüli élményeinkről is. Mondanom sem kell, hogy előre lefoglalt taxiszőrünk is az élelmesebb fajtából való volt (van itt egyáltalán másmilyen? :) ), s utunk során kétszer is bepróbálkozott a van-e már hotelünk tapogatózó kérdéssel, nem mintha nem úgy szálltunk volna be a taxiba, hogy: "A Shipra Hotelbe legyen szíves!" :) Viszont két elutasító válasz után vette a lapot, és maradtunk a család, barátok, kultúrák témánál.

Száguldásunk közbeni kedvenc pillanatom pedig a "tehén bámul minket, közben majom bámulja tehenet" volt. Mindez közvetlenül a főváros kellős közepén, egy forgalmas úttest mellett. Na most képzeljétek el, hogy mutatna ez a jelenet például a Thököly úton... :)

Ki korán kel, aranyat lel...

...vagy tetőn fürdő srácokat. :) Hamarosan kiderül, milyen izgalmakat tartogatott első indiai reggelünk, de addig is itt egy kép ízelítőül az ébredező városról.

Helyi srácok szabadtéri fürdőszobája (Új-Delhi)

"Helló Új-Delhi!" - avagy így képzelj el egy indiai repteret

A repülőúttal úgy gondoltam nem untatlak benneteket, vágjunk inkább bele egyből a közepébe.
Éjjel kettő körül érkeztünk meg Új-Delhibe. Az első három dolog, amely a reptéren rögvest szembetűnt: az a mindent beborító barna padlószőnyeg, a hihetetlenül párás (számomra leginkább állatkerti pálmaházas) :) levegő, illetve egy megmagyarázhatatlanul fura, égett jellegű, áporodott szag volt, ami mindent áthatott. Amint a terminál főbejáratán kiléptünk kiderült, hogy nem a repteret szellőztetik ritkán, ez itt a város illata... A kipufogó gáz, a nyitott csatornák, az állatok (és természetesen a hozzájuk kapcsolódó egyéb "végtermékek"), illetve az utcákat beborító temérdek mennyiségű szemét szagának bizarr egyvelege. No de ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk csak még egy kicsit a reptéren. Útlevelek rendben, csomagok megérkeztek, minden szuper, na akkor irány az Airtel (azaz, az egyik indiai mobilszolgáltató) és a reptéren belüli taxi iroda!

Az Airtel mobilboltja, vagyis inkább csak pultja, elég naturalisztikusan nézett ki. Teljesen mentes volt az ilyen típusú helyek megszokott, ultra-modern, csillogó-villogó fény-, plasztik- és üvegáradatától, illetve a mindent eladni akaró, szuper pozitív életérzést sugárzó plakátjaitól is. Valójában egy kicsit koszoskás sarok volt az egész, egy - nem kicsit - koszoskás pulttal, amit minden oldalról kisebb-nagyobb mennyiségben beborított az agyontapogatás okozta zsíros fekete kosz. Tudjátok az az "ezer éve használjuk, de mindig csak a tetejét töröljük le" jellegű, amit itthon csak 1-2 überbrutál helyen - vagy még ott sem - láthatunk, na de a reptéren tutira biztos, hogy nem. A pult mögött két szék, mellette pedig egy szögletes, szivacsos, piros kárpitos ülőalkalmatosság, amely - tisztasági fokát tekintve - pont úgy nézett ki, mintha épp most hozták volna fel a Blaha aluljáróból...

- Nem, nem, köszi, inkább állva várakozunk! ;)

Az említett két széken két öltönyös/kosztümös indiai, egy férfi és egy nő ült. A srác épp almát evett, de ez egyáltalán nem zavart őt abban, hogy kiszolgálja a vásárlókat. Egész végig nyammogott, amíg ott voltunk, viszont javára legyen mondva, hogy ennek ellenére extra gyorsan a kezünkben volt a SIM kártya. (Pedig mindenhol azt írják, hogy ez a - nálunk 20 perces - procedúra beletelik néha egy órába is.) Érdekesség, hogy itt még egy egyszerű mobilszerződéshez is igazolványkép szükséges. Szerencsére mi már előre tudtuk, hogy az ilyen-olyan indiai ügyintézéseket nagy mértékben megkönnyíti, ha van nálad egy regiment igazolványkép, szóval ezzel nem volt gond. Következhetett a taxi foglalás.

Nos ez az, amire elméletileg semmi szükség nem volna, ugyanis Új-Delhiben a város minden négyzetméterén legalább egy riksa áll, és én mondom nektek, taxiból sincs hiány. Szóval gyakorlatilag csak kimész és fogsz egyet. A probléma leginkább ott kezdődik, hogy amint kilépsz az ajtón, egy kilométeres körben vesz téged körül a "Hello Taxi! Hello Taxi, Sir! Sir, Hello Taxi! Hello Hello Taxi!" áradat. Ezer ember és mind téged akar! Ráadásul szeretnének egy kicsit belőled meggazdagodni + habnak a tortán mindegyik a "saját" hotelébe akar vinni. (Pontosabban fogalmazva abba hotelbe, aminek a tulajdonosával megállapodott, hogy ha odavisz egy turistát, akkor pár rúpiát és/vagy benzinjegyet kap fizetségül.) Tehát ha kimész, és nincs szerencséd, akkor az alkudozós huzavona után, még mindig elég drágán visznek el - ha nem figyelsz kellően, a sofőr kitűnő rábeszélő képességének köszönhetően - egy olyan hotelbe, ahová igazából nem is akartál menni. :)

Na de biztos felvetődött bennetek a kérdés: "De miért csak odakinn???", hisz Magyarországon (és rendszerint egész Európában) már rögtön a csomagátvétel után ott állnak a rokonok, barátok, névtáblások és taxisok. Igen ám, csakhogy Indiában nem mehet be bárki a reptér épületébe. Csak úgy léphetsz be a főbejáraton, ha felmutatod az ajtóban álló gépfegyveres, szép világosbarna egyenruhás rendőr néniknek és bácsiknak az útleveled + az érvényes repjegyed. Ha valamelyik hiányzik, akkor pedig "helloszia" mehetsz haza! Hihetetlenül figyelnek a biztonságra, mindent 3x átlapoznak, alaposan megnéznek, áttanulmányoznak, összehasonlítanak, egymással megvitatnak és ha mindent rendben találnak, akkor átengednek az ajtón. Ezen óvintézkedés következtében a repülőtér belülről extra nyugis (csak pár ember kószál erre-arra), és kellemes - legalábbis legtöbbször :) - lágy indiai zene szól, míg odakinn a rettentő "Taxi Sir"-ök zajonganak úgy, mint az amerikai filmekben a tőzsdén szokás, ha épp fontos árucikk van porondon.

Hű ez egy kicsit hosszúra sikerült, de most már minden fontos információt tudtok, úgyhogy végre következhet a taxi rendelés. Itt minden simán ment, kivétel, hogy a pasi kétszer akarta velünk kifizettetni a 200 rúpiát, és tette mindezt olyan ügyesen, hogy a végén már mi sem tudtuk két pillanatig, hogy fizettünk-e vagy sem. Végül csak egyszer fizettünk, és ha engem kérdeztek, akkor egyszer sem kaptunk vissza... :) Szerencsére euróban számolva csak pár centről van szó, meg most már úgyis mindegy, szóval nincs más hátra, mint irány a 29-es számú taxiparkoló!